Gyerekkoromban rengetegszer hallott, és kitörölhetetlenül a memóriámba égett rövid kis történet, aminek nem volt normális magyar fordítása (nem állítom, hogy ez az, de igyekeztem). Ez egy nagyobb projekt része, azt hiszem. 

Claus Klotz: Az ágacska

Az ágacska letörött. Nem látta senki más, csak a kertész. Az erek még vitték a vért a seb felé, de az ágacska egyre vékonyabb és haloványabb lett. A kertész pedig szomorú volt.

Mikor az őshazát elhagytuk, még nem volt hazánk. Csak falvaink, városaink, és házaink voltak. Kelet felé tartottunk, házakat építettünk magunknak. Önként mentünk, hiszen hívtak minket. Később német testvéreink szereztek hazát saját maguknak. Tűzzel és vassal. Az a haza azonban már nem volt a miénk. Nem nevezhettük otthonunknak. De németek voltunk, és tudtuk, hogyan őrizzük apáink nyelvét.

Éhínség jött. Katonákat küldtek ellenünk. Németül beszéltek, éppen, mint mi. A fegyverekért nyúltunk, és harcoltunk hazánkért, újonnan épített házainkért. A magyarokkal együtt – a németek ellen. Hiszen ugyanazon hazáért harcoltunk mind: Magyarországért.

Újra jött az ínség, nyomában újra jöttek a katonák is.
- Németek vagytok, legyetek hát teljesen németek!
Dehát mit kellene tennünk?
- Kiáltsátok ti is: Heil Hitler!
És sokan közülünk meg is tették. Újra Kelet felé vonultunk.

Mikor a katonák, és azok, akik velük együtt kiáltottak, ezernyi sebből vérezve visszamasíroztak, megparancsolták:
- Gyertek velünk.
- Hová?
- Haza. Itt agyonvernek benneteket.
De tudtuk mind, hogy nincs nekik már sem otthonuk, sem hazájuk. Nekünk még legalább otthonunk volt.

Mikor a katonák, és néhányan közülünk elmentek, új katonák jöttek helyettük. Nyugat felé tartottak. Utánuk idegenek jöttek, térképpel a kezükben. Falvaink piros tintával voltak bekarikázva a papíron. Zokogás, kiáltások, jajveszékelés, fájdalom. Anyát és gyermekét, testvért és testvért, családokat választottak szét – örökre.
- De hát nem tettünk semmit!
- Németek vagytok – hangzott a felelet. És sokunknak újra magunk mögött kellett hagynunk otthon és hazát.

Múlt héten az egyik faluban megállítottam egy szőke fiút az utcán.
- Hogy hívnak? – kérdeztem.
- Eichardt István.
- Német vagy?
- Nem, uram, csak a nagyszüleim voltak azok.

Az ágacska letörött. Nem látta senki más, csak a kertész. Az erek még vitték a vért a seb felé, de az ágacska egyre haloványabb lett. A kertész pedig szomorú volt.