József Attila: Nagyon fáj

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultúra
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj. 

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj. 

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj. 

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj. 

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj. 

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj. 

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj. 

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj - 

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj. 

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett 

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

Itt az első a beígért elemzésekből, jó levezetésnek gondoltam az utolsó szóbelim után. A szöveg egy régi magyar dolgozatról lett legépelve, nem javítottam ki benne semmit, ha vannak benne hülyeségek, annál jobb, így legalább látni fogom, ha fejlődök. A képen a változatosság kedvéért egy vidám József Attila - érdekes, sosem láttam még róla nevetős képet, pedig nővére írásai szerint jókedélyű, vicces fiú volt, aki folyton tréfákkal és viccekkel traktálta az embereket, amíg azok meg nem unták. Az egyik legösszetettebb irodalmi alak, nem is állítom, hogy lehet átfogóan elemezni, úgyhogy egy versre szorítkozom. Olvassátok a tovább után!

És ha esetleg vannak itt spanyolosok, ők ezt igencsak érdekesnek találhatják: link. Csók, és élvezzétek a nyarat!

József Attila a huszadik századi magyar irodalom egyik talán legkülönösebb, legrejtélyesebb alkaja. Az 1905-ben született költő élete már a kezdetektől fogva sem nevezhető boldognak - ha legalább kellemes lett volna, vagy elviselhető… De még az sem. Rajongva szeretett édesanya, a Mama hamar meghal tüdőrákban, aoja már nem él, Attila húgával együtt vidékre kerül nevelőszülőkhöz. Szülei halála és az itt kényszerűen eltöltött idő erősen rányomta bélyegét későbbi életére, és ezzel párhuzamosan költészetére is. A nevelőszülők például Pistinek szólítják, mondván, az Attila nem tisztességes magyar név. Mit érezhetett a gyermek költő, mikor szülei és otthona után még nevét is el akarták venni tőle? Valószínűleg ettől az időtől fogva vágyott kétségbeesetten mások figyelmére, elismerésére, szeretetére. Soha fel nem cseperedő gyermekként vágyott az anyai szeretetre, ezt kereste minden kapcsolatában, minden nőben - odaadó, feltétlen, gondoskodó szeretetet. Szinte törvényszerű, hogy beleszeret pszichológusnőjébe, Gyömrői Editbe - hiszen rengeteg időt tölt vele, olyan problémákról beszélget vele, amiről senki mással, és ez a bensőséges kapcsolat a szerelem érzetét kelti benne. Edit kezdetben nem utasítja el a fital költő közeledését, ám nem is bátorítja. Hozzá szól a Nagyon fáj című költemény.

A vers 1936-ban keletkezett, a kései versek közé sorolható. Ebben a versben már maradéktalanul megjelenik József Attila kiforrot irodalmi stílusa és világszemlélete. A cím meglehetősen egyszerű, dísztelen, akár egy szituáció leírásaként is felfogható - hiszen a József Attila lelkében felgyülemlő fájdalom olyan mély és intnezív, hogy az szinte már fizikai kínokat okoz. Az első versszakban rögtön a halál képe jelenik meg, erős indítás, az olvasó szinte hátrahőköl karosszékében. És kétségtelenül megjelenik újfent az öngyilkosság gondolata - a “belől” leselkedő halál saját halálvágyára utalhat. Egy dolog mentheti meg a haláltól, ez pedig egy asszony szerelme, óvó karja. Ez a gondolat nem új az irodalomban, megjelent már máshol is (”… te borulj rám, asszonyi jóság.”); József Attilánál mégis új jelentést kap - az óvó kar újfent az anyai szeretetet idézi meg. De nem csak a tesi vágy vonzza ehhez az asszonyhoz -bár nyilvánvalóan jelen van az is-, hanem muszáj is szeretnie, ez egyfajta kényszer: muszáj, hogy szeressen, muszáj, hogy szeressék, különben belepusztul. Ez a ktéségbeesett szeretetéhség végigköveti egész életét, meghatározó költészetében is. Talán éppen ez a hihetetlenül intenzív, odaadó ragaszkodás ijesztetette meg Editet is, hiszen éppen ő volt a legjobban tisztában azzal, milyen szélsőségesek Attila természete és érzelmei.

A hatodik versszakban egyértelművé válik, hogy tudja, a nő nem viszonozza érzéseit. Hihetetlen keserűség és családottság árad a sorokból. A “hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat” hasonlat talán váratlan, ám annál kifejezeőbb. Hiszen a ragadozó akkor a legvédtelenebb, akkor figyel a legkevésbé, és cserkészheti be bármely más fenevad. Ilyen a költő is Edit szerelme nélkül. A szeretet az egyetlen menedék a halál elől, ismétli meg, hiába árulod el, tagadod meg anyádat, a halál előtti percekben úgyis hozzá akarsz menekülni, úgyis rá gondolsz majd. A “te bátor!” felkiáltás gúnyos mellékhangot kap - itt már hiába bátor az ember. Meghal úgyis.

A hetedik versszak újra csalódottságát fogalmazza meg. Edit tudta, ki ő, mi ő, megértette őt, és mégis eltaszította. Itt egy szerkezeti váltás következik, innentől már nem a nővel való kapcsolatára, hanem a világban elfoglalt saját helyére koncentrál. Nem találja helyét a világban - nincs senkije, mindenki, még a világ is eltaszítja magától. A korábbi versekben is megjelnő, kozmikus, mindent átható és mindent elnyelő magány képei ezek. A “mint gyermek kezében a csörgő” hassonlat már ki is mondja gyermekhez való hasonlatosságát. A következő gondolat, miszerint talán neki kellene tennie valamit ez ellen, azonban már korántsem gyermeki. De nem tudja, mit tehetne. Kínjai közepett már a kultúráltság, a jólneveltség is lehullik róla - úgy érzi, így hullik élete is darabokra.

A következő sorokban visszatér a “Kettős teher s kettős kincs” gondolata. Ezt kétféleképpen értelmezhetjük - sorsát egyedül nem viselheti, csak ha valaki mellette áll; vagy a teher egyszerre kincs is, ami hiába csodálatos, ha egyszer nehéz cipelni. Az anya kínjának és a születés csodájának, a fájdalom megfogalmazásának és annak értékesítésének szembeállításával az utóbbi értelmezést erősíti meg. József Atiila költészetére jellemző, hogy ellentétezésekből éípt fel egy verset - kritikusai szerint ez személyiségzavara miatt van; akárhogy is, hatásos a két kép.

A “Segítsetek!” felkiáltással újabb szerkezeti rész kezdődik - a hármas szerkesztést szintén kedveli a költő -, elborzasztó a kétségbeesés és keserűség, amivel segítségért kiált. A következő verszakokban különböző helyzeteket sorol fel, ahol az ember szenvedhet, és arra kéri annak szereplőit, kiáltsanak Hozzá, kérjenek segítséget Tőle. De ki lehet Ő? Talán Edit, aki nem tudja, vagy talán csak tudni véli, mennyire fáj József Attilának az ő elutasítása. Vagy talán Isten, aki most már igazán segíthetne a költő fájdalmain, hiszen korábban is említette már neki, hogy “nem embernek való nagy kínok késeivel játszik”, és véget érhetne már ez a szenvedés. A társadalomból, természetből megfestett képek azt hangsúlyozzák, hogy mindig, mindenhol fáj. Mindegy, mit csinál, mindegy, hol van, a kín nem múlik el egyetlen percre sem. De mivel úgy tánik, az ő segélykiáltása nem elég ahhoz, hogy meghallják, kéri a situációk szereplőit, kiáltsanak ők is, hátha úgy lesz eredménye. A “ágya körül” valószínűleg Editre utal, az alvás képe arra, hogy ha József Attilának is folyamatosan, minden élethelyzetben fáj, akkor Editnek se legyen nyugta. Ez a dacos, ha nekem sem jó, nke se legyen hozzáállás újfent a gyermeki magatartást idézi fel. A vers utolsó verszakában újra megjelenik a kívül-belül leselkedő halál, Edittel együtt, aki elvette tőle az utolsó helyet is, ahol még menedéket találhatott volna - a szerelmét. Vádlóak ezek az utolsó sorok, az “azt tagadta meg, amit ér” különösen kegyetlen, számonkérő.

A vers viszonylag zárt formába kényszerítése különös feszültséget teremt. Szinte lüktetnek, pulzálnak a versben megjelenő hihetetlen indulatok, mintha ki akarnának törni a mesterük által meghatározott korlátok közül.

Ez a vers tökéletesen szemlélteti a költő életében és költészetében újra-újra visszatérő, alapvető motívumokat. Az elkeserdett, hihetetlenül kétségbeesett szeretekeresést. Az odaadó, gyermeki rajongást és az ezzel párhuzamos anyai szeretetre, oltalomra vágyódást. Azt, hogy a nőkben valahol megint anyját kutatja. Azt, hogy mindig csalódik, újra és újra elutasítják. A bizonytalanságot, a tehetetlenséget, amiért nincs helye a világban. A hatalmas kínt, amit magára vállalt, és megsem tud vele egyedül megbirkózni; folyamatos segélykiáltásait. A lelkében, személyiségében dúló ellentéteket. És végül, mikor már az utolsó, végső menedéket ugyan nem nyújtó, de legalább valamiféle enyhet, oltalmat adó menedékhely utolsó bástyái és falai is leomlanak - a halált.