Posta volt ő a siralomházban2013.10.04. 15:36, Lilia

Metsző a szél mostanában reggelente, és hiába burkolózom nyakig a sálamba, nem ment meg tőle. Csontig hatol, teljesen átitat. Valahogy hasonlóan működik, mint amikor pálinkát, vagy hasonlóan erős alkoholt iszik az ember: először csak kissé érzi, a piánál a nyelveden, a hidegnél a fülcimpádon kezdődik, és egyre gyorsabb ütemben halad lejjebb, míg végül minden egyes pocirkádat átjárta. Aztán kezdi előlről, a már kellően lehűlt tagjaidon xilofonozik tovább. Én mindig azt hittem, jól bírom a hideget. A túl alcsony hőmérsékletet egy olyan dolognak tartottam, mint egy túltömött buszon állni, ahol még meleg és büdös is van. Túl kell esni rajta, aztán menni tovább. Nem nagy probléma. De egyre kevésbé érzem helyénvalónak ezt a meghatározást. Persze valószínűleg azért, mert még csak október elején tartunk (napok kérdése, és számilag is egy évvel öregebb leszek), és még nem készültem fel lelkileg az időjárásra. És miért? Mert ősz van! Ennek ellenére reggel, mikor iskolába indultam, csipkésre volt fagyva a fű mellettem, ahogy mentem. A háztetőket is zúzmara lepte. Hol az ősz? A fák még csak fel sem vették csodás színüket, és már kopaszodnak. Kiábrándító.
Ez természetesen a túlreagálása a dolgoknak, de hiányolom az őszt. Szeretem az őszt. Szeretem az avart a lábam alatt, a délutánonként a kertekből áramló füst illatát-szagát, a színeket, az ételeket is szeretem; a mézes diót, a gyömbéres sütőtököt, a karamelles sült almát. Mindenben a szépet keresem, nincs ez máshogy az évszakokkal sem, és mindig is az őszt tartottam az összes közül a legszebbnek. Mert őszi gyerek vagy, mondja mindig anyám. Lehet.
Amíg én siratom a kiamaradt őszt, vészesen közeledik a november, és egyre nagyobb kétségeim vannak, idén is belevágjak-e a NaNoWriMo-ba. Mindig nagy a kísértés, viszont a lelkiismeretfurdalás is túl nagy lenne, ha mégsem tudnám teljesíteni a kiadott mennyiséget. Mostanában különben sem bízom magamban túlzottan (sosem bíztam). Egyre kevésbé érzem magam képesnek bármilyen nagy dologra. Ez valószínűleg csak az egyetem miatti kezdeti bizonytalanság, bár megjegyzem, sosem volt önbizalmam. Szegény irodalomtanárnőm a gimnáziumi búcsúzáskor nem győzte elégszer elmondani, hogy higgyek magamban, még el is sírta magát, amitől persze nekem is sírhatnékom támadt, hogy ha ő hisz bennem, én miért nem vagyok képes ugyanerre. Változtatnom kell, mindig ide lyukadok ki, és aztán sosem történik semmi. Persze, hogy nem. Az ember nehezen változtat, azt figyeltem meg. És pláne nem egyik napról a másikra. De most elhatároztam magam, és eddig majdnem minden sikerült az életben, amit szerettem volna, úgyhogy eziránt is bizakodó vagyok. A moly.hu és a Magyar Író Akadémia közös nyereményjátékot hirdetett, ahol ingyenes helyet bztosítanak egy ember számára a Szépíró mesterkurzuson. Túl szép lenne, ha nyernék, de azért persze nagyon szeretném. Főleg, mivel már tavaly is ajánlgatta a tanárnőm, és akkor is vágyakozva nézegettem a honlapot, hogy bizony-bizony, nincsen rá pénzem. Néha annyira szeretnék gazdag lenni! És nem csupán a libasült és a szebbnél szebb ruhák, hanem az ilyen lehetőségek miatt, amihez az ember, ha nem elég szerencsés ahhoz, hogy jobb helyre szülessen, nem juthat hozzá. Bosszantó, de mindig vanank az egyenlőknél egyenlőbbek.
Hát így. Hónapok óta nem írtam semmit, ami irodalmibbnak számítana a svéd nyelvkönyvek szövegénél. Semmilyen elemzést, semmilyen esszért sem, és, bármilyen beteges perverziónak is hangzik, hiányoznak. Hiányzik az, hogy ha megláttam egy verset, rögtön tudtam róla mondani valamit, és sosem okozott kihívást, hogy 6-7 oldalas elemzéseket hozzak össze róla a rendelkezésünkre álló 90 perc alatt; az, hogy megtanultam úgy olvasni, hogy lássak is; és most, hogy már nem kell, kezdem elveszteni ezeket a képességeimet. Nincs mese, újra aktivizálnom kell magam. Különben még csak posta sem leszek.
|