Hátradöntöm a fejem a műanyag karosszékben, élvezem, ahogy a kora őszi napsugarak végigcirógatnak, mosolygok, és közben rád gondolok. Arra, hogy mennyire szereted Pestet, azokat a koszos, szürke utcákat, és mennyire unnád magad itt, mellettem, közel a természethez, mi több, benne magában a természet szívében, ahol friss a levegő, zöld a fű, és az ég is kék, mert nem takarja el a szmogfelhő. Látszanak a távolban a hegyek,  elmosódott, kék kontúrokkal. Arra gondolok, ez talán tetszene neked, és elképzelem azt is, hogy a tó mellett ülünk, és papírpoharas kávét iszunk, veszünk kakaós csigát, és a darabkáit ledobáljuk a kacsáknak. Neked is tetszenie kell, neked is szeretned kell ezt a meghittséget, ami mindent körbeleng. Szeretned kell engem. 
Ülsz mellettem, a nap finoman melenget, hunyorogva nézel át a tó másik oldalára, megkérdezed, mi van ott, azt válaszolom, ugyanez. Félted a nadrágodat, padra szeretnél ülni, de azok mindegyike foglalt, meghitten beszélgető, csókolódzó párok szeretik ott egymást. Én irigykedve nézem őket, te zavartan elfordulsz, és megköszörülöd a torkod. Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e, szívemhez szíveddel keveredsz-e... Csak nézek mélyen a szemedbe, próbálom belesűríteni szeretetem egyetlen pillantásba, remélem, hogy észreveszed, de te felhozol valami hétköznapi témát, és szertefoszlik a pillanat.Róla mesélsz nekem, én csendben megjegyzem, hogy utálom, te rácsodálkozol, de aztán folytatod tovább, mintha mi sem történt volna. Fogaim alsó ajkamba marnak, úgy próbálom visszatartani magam attól, hogy kimondjam, miattad utálom, amiért ő mindenhol veled van, amiért folyton szólsz hozzá, amiért ő úgy néz ki, ahogy én mindig is akartam. De hideg, jéghideg. Szomorú, hogy nem veszed észre. Vagy éppenhogy látod rajta, de te szeretnéd felolvasztani. Rosszkedvemet látva furcsa fintorral megkérdezed, féltékeny vagyok-e. Igen, válaszolom egyszerűen, ezt hallván kitágul pupillád, a szembogár csaknem felemészti a mogyoróbarna íriszt. Nem hiszed el, nem érted, megkérdeznéd, miért, de nincs hozzá elég bátorságod. Emlékszel még arra, amit nekem ígértél? Hogy szeptembertől a dolgok majd megváltoznak? Tényleg így történt, tettünk róla, hogy minden átforduljon az ellenkező irányba. Csak a kezdet kéne kinyújtanod, és megfognod az enyémet. Késséggel omlanék karjaidba. Azt mondtad, én megtehetem, válogathatok. Téged választottalak. Ülj még mellettem, maradj még velem, hátha ellágyul annyira a szíved a tópart különös-meleg hangulatától, hogy kimondhassam. Maradj még, nézz rám ezzel a szép barna szemeddel, mondd, hogy még semmi sincs veszve, mondd, hogy elkezdhetjük, mondd, hogy te is szeretnél végigsimítani a csípőmön, az arcomon, mondd, hogy megpróbáljuk, mondd, hogy lehet belőlünk valami. A szél belekap hajamba, utálkozva túrom hátra homlokomból, te mosolyogsz rajtam. Bennem pedig már nincs szégyenérzet, nincs méltóság, sírni kezdek, és te tudod miért. Csendben átölelsz, és hagyod, hogy könnyeim átnedvesítsék válladon a naptól meleg, fekete pólót.