Wendy az íróasztalánál ül, és a kezében lévő fotóra szegezi tekintetét. Arra gondol, most be kell hunynia a szemét, kiüríteni elméjét, és lassan, féltve, mint a fiatal kölyökmacskát, elengedni. Mégsem teszi, még egy kicsit dédelgeti a magában kialakított képet, kicsit még gyönyörködik az izmos, napbarnított testben, kicsit még belekapaszkodik a szájáról tovaillanó csókízbe. Kicsit még szereti.

Péter az íróasztalánál ül, és az előtte lévő, monitoron megnyitott ablakra szegezi tekintetét. A szövegszerkesztő lapja fehér, mint a csík, amit a fürdőruha felsőrésze hagyott a lány bőrén, és mint az a csókjai után, úgy áhítozik a fekete betűkre. Arra gondol, most kellene elkezdeni, lehunyni a szemét, mélyen belenézni a fejében és szívében kavargó összevisszaságba, és leírni. Aztán elküldeni neki. Még vár egy kicsit, még összegyűjti erejét, kicsit még kapaszkodik a hitbe, hogy talán mégsem kell a lánynak, kicsit még győzködi magát, hogy egyáltalán nem is hozzávaló. Aztán mély lélegzetet vesz, hatalmasat, mint mély szakadékba ugrás előtt szokás, és írni kezd, ujjai maguktól siklanak a billentyűk felett, géppuskaszerű kopogást hallatva.

Wendy mély lélegzetet vesz, és kettétépi a fotót. Szinte elbűvölve nézi, ahogy a kép kettészakad, morbid félarcúvá torzítva rajta a fiút, még a hangja is egész csodálatosan sejtelmes, suhogó, apró zizzenés, amivel kizárja életéből. Azért nem dobja el a félbetépett arcképet, fiókja legmélyére, tucatnyi tankönyv alá rejti. Megnyitja dokumentumait, új mappát hoz létre, és addig másolgat, és helyezget át, míg minden írását, aminek bármi köze is volt a fiúhoz, a mappában nem tudja. Akkor kóddal látja, csak véletlenszerűen bepötyög pár számot és betűt, nehogy valaha is megnyithassa majd. Nagy a kísértés, hogy a közösségi portálon is törölje ismerősei közül, de az túl feltűnő lenne. A csevegőprogramban viszont határozott kattintással letiltja, az e-mail címére tőle érkező üzeneteket spamnek jelöli meg. Aztán hátradől, csendes megelégedéssel, és pillanatnyi, békés nyugalommal. Azzal hitegeti magát, hogy végleg kitörölte életéből.

Péter mély lélegzetet vesz, és újra átolvassa, amit megfogalmazott. Hat, sűrűn teleírt, apró betűs oldal lett, saját magát is meglepte és egyben megrémisztette, hogy ennyi mindent el tud, el akar mondani. Mindent leírt, amit fontosnak tartott – hogy mit érzett, mikor először meglátta, mennyire el tudott veszni azokban a kék szemekben, és hogy azóta mit érez minden alkalommal, mikor látja, mikor az egész napot együtt töltik, mégis külön, látszólag tudomást sem véve egymásról. Azt is, hogy erre későn jött rá, reményei szerint nem túl későn, még reméli, hogy Wendy nem mondott le róla teljesen. Végül azt, milyen lehetne az életük, ha maguk mellé engednék a másikat, csendesen, mindenféle hivalkodás, ellenállás vagy erőfeszítés nélkül. Néhány helyen még elégedetlen, belejavít a szövegbe, majd elmenti a dokumentumot. Aztán, gyorsan, nehogy legyen ideje meggondolni magát közben, e-mailt küld a lánynak, mindössze egy árválkodó ponttal a szövegrészben, a vallomást hozzácsatolja, remegő ujjakkal kattint a küldés gombra. Aztán hátradől, csendes megelégedéssel, és pillanatnyi, békés nyugalommal. Azzal biztatja magát, hogy végleg belevéste magát a lány életébe.