Nem vagyok vallásos, de hiszek bizonyos dolgokban. Hiszek abban, hogy van egy felső hatalom, ami irányítja életünket, de abban is, hogy ez a hatalom bennünk lakozik, és csakis addig nem tudunk felette uralkodni, amíg elhisszük, hogy ő felettünk áll. Hiszek a sorsban, és abban, hogy semmi sem történik véletlenül. Hiszek a barátságban, és szeretnék hinni a feltétel nélküli szeretetben. Hiszek abban, hogy az ember egyszer majd megtalálja azt, aki neki van kirendelve, vgy ha nem is, elhiszi, hogy őt találta meg, és ettől máris azzá válik. Hiszek a hétköznapi varázslatban, mint a frissen sült kenyér csodásan fűszeres illata, vagy egy darabka sajt, ami szinte kínálja magát, hogy beleharapj. Hiszek abban, hogy az emberek együtt szinte mindent elérhetnek. És azzal a lendülettel mindent le is rombolhatnak. 
Nem tudom, mi visz rá egy embert arra, hogy olyat tegyen, mint ami most történt Norvégiában. Mióta elkezdtem svédül tanulni ( a tanulni túlzás, mióta elkezdtem játszadozni a svéd nyelvvel), akarva-akaratlanul belebotlottam svéd blogokba, és azóta is rendszeresen olvasom őket. Egyik kedvenc ilyen internetes napló szerkesztőmnek, aki mellesleg az egyik példaképemmé lépett elő, a kedvenc országa Norvégia. Én pedig lelkesen olvasgattam Norvégiáról, és mikor szembekerültem a norvég nyelvvel, örvendezve kiáltottam fel, hogy én ezt értem. Nem tudom, érthető-e mások számára is az az euforikus érzés, ami akkor lep el, ha felfedezem más nyelvek szavait egy számomra ismeretlen nyelvben. Csodálatos. Úgy érzem, az egész világot megölelném, és mindenkivel tudnék beszélgetni, és mindenkit megértenék. Kötődni kezdek az országhoz. Éppen ezért szörnyedtem el a szokásosnál jobban, mikor láttam a hírekben, mi történt Norvégiában. Tinédzserek haltak meg, olyanok, mint mi. Ha arra gondolok, hogy ők ugyanúgy nevettek, sírtak, és szerettek, mint mi... Ugyanúgy szenvedtek egy elérhetetlen srác vagy lány miatt, ugyanúgy eljártak bulizni, ahol kifulladásig táncoltak, ugyanúgy ültek a fűben egy tó partján, a naplementére várva, ugyanúgy hallgatták meg a kedvenc számukat mindennap hazafelé a buszon. És volot családjuk is, ugyanúgy, mint nekünk. Az anyjuk, a testvérük, az apjuk, a nagyszüleik, és az össze barátjuk most ugyanúgy sír utánuk, ahogy utánunk sírnának, ugyanúgy szenvednek, és ugyanúgy képtelenek elhinni, hogy ez velük megtörténhet. 
Én nem szeretek prédikálni. Nem mondom, hogy most mindenki gyútjson meg egy mécsest, és imádkozzon, hogy ezek a családok valahogy túltegyék magukat ezen (bár állítom, hogy ez nem lehetséges). De ha lehet ilyesmit kérni, egy kicsit mindenki nézzen magába, és gondolkozzon el azon, milyen szerencsés is valójában, ha még sosem volt része ehhez hasonló tragédiában.