Vannak napok, amikor semmi sem segít - sem a jó könyvek, a jó versek, a jó kaja, a család, a barátok, a zene. Vannak napok, amikor szinte fizikailag képtelen vagyok kikelni az ágyból, és nekikezdeni a napnak. Mert ugyan minek. 
Még csak két napot jártunk iskolába, és már a padlón vagyok. Persze, tudom, mi - helyesebben, kik - az oka, és milliomodszor is elátkoztam már a napot, mikor lepötyögtem azt az első négy betűt s-z-i-a. Nem kéne, hogy bántson a dolog, persze mégis bánt. Nem egyszerűen bánt, két tenyeréd a mellkasomra szorítva dönt hanyatt, és én újra nyakig süppedek önmagam és a világ utálatába. Pedig boldognak kellene lennem - vannak barátaim, úgy néz ki, év végéig meglesz a felsőfokúm, a családdal is minden rendben, nyelvtanuással pláne, ráadásul én vagyok a suliújság új főszerkesztője, rohangásznom kellene ide-oda, fel és alá, szervezkedni, és jegyzeteket körmölni, és telefonos interjúkat bonyolítani, üzeneteket küldözgetni. De az ember mindig akkor tud a legboldogtalanabb lenni, amikor a legboldogabbnak kellene lennie. Ilyenkor azt érzem, mennyivel egyszerűbb lenne, ha az egész életemet egyszerűen csak kiradírozhatnánk a világból, mintha sosem léteztem volna. Finito.
Azt mondják (és higgyétek el, rettenetesen szeretném elhinni, de még mennyire), hogy egyszer majd túl jutok rajta, egyszer majd úgy nézek vissza rá, hogy igen, te voltál az, aki miatt évekig úgy éreztem magam, mint giliszta a túrabakancs talpa alatt, kösz, hogy miattad utáltam magam éveken át, de nem baj, átvészeltem, megbocsátok. Én viszont túlságosan jól ismerem magam ahhoz, hogy higgyek ebben. Valószínűleg 60 vagy 70 év múlva, ráncosan, kerekesszékben ülve, hihetetlen vastagságú szemüveggel a szememen, alig pár szál hajjal a fejemen, foggal a számban, sipítássá fakult hangon is azt válaszolom majd:
- After all this time?
- Always.