Az ablakpárkányon ültünk, a fizika labor előtt, ahol elég széles a hely két embernek, és elég elhagyatott ahhoz, hogy ez a két ember olyan dolgokról beszélgessen, amit senki másnak nem kell hallania. Talán még nekik sem. Látszott rajtad, hogy igazán rád férne egy szál cigaretta az előbbi kínos jelenet után, ujjaiddal fél percenként túrtad hátra, majd simítottad vissza újra hajadat a  homlokodba. A látvány összeszorította szívemet – egyszer megígérted, hogy sosem fogsz rágyújtani. Persze, már abban a pillanatban megbántad, hogy kimondtad – helyesebben, leírtad -, a te életed nyilván megköveteli. Nyilván te akarsz lenni az új Pete Doherty. Bár tudnál gitározni. Vagy legalább énekelni. Vagy őszintének lenni. Felmutatni bármit, ami emberi.

- Beszélnünk kell – szeded végre össze a bátorságod. Halkan mondod a két szót, nyelved alig súrolja szájpadlásod, fogaidat. Bólintok. Mintha nem tudnám. Mintha nem ezt kellene tennünk, mióta először meredtünk egymás profilképére.

Azt hiszem, nekem kéne kezdenem, hogy enyhítsek kicsit zavarodon. Aztán mégsem teszem. Végül is, nem én kaptam dührohamot, mikor azt mondtam, nem vagyok elég jó. Hogy mihez? Akármihez. Nem én ordítottam világgá, hogy ezt másképp gondolod. Nagyon másképp.
- Szóval, most már tudod – konokul lefelé nézel közben, egyik tenyereddel  tarkódat masszírozod, mintha fájna kimondani. Valószínűleg fáj is. Nekem legalábbis.Bólintok.  Mintha nem tudtam volna a kezdetektől fogva.
- Mondj már valamit te is! – csattansz fel, ideges vagy, szokás szerint. – Mondd, hogy igen, mondd hogy nem, mondd, hogy még mindig, vagy soha…
Természetes, hogy ilyenkor hagy cserben a híresen jó fogalmazókészségem. Persze a lepkék a gyomromban maradnak. Csak két tonnás köveket cipelnek szárnyaikon. Tudtam, hogy meg kell szólalnom végre, bármennyire érzem azokat a köveket a nyelvemen is. Örök vigasztalómhoz, az irodalomhoz fordultam segítségért – hogyan is fogalmazhatnám ezt meg ennél jobban?
- Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan, elfakult arcképed a szívemben, elmosódott a vállaidnak íve, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság, ó de mégis ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban, és minden eltévesztett köszönésben, és minden összetépett levelemben, és egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Tekinteted megfejthetlen. Persze, mindig is gyűlölted a verseket.
- Bármennyire furcsán is hangzik, azt hiszem, te vagy az én Annám – magyaráztam -, mindegy hogy mikor, meddig és miért nem látlak, vagy éppen miért nem tudok semmit az életedről. Ez nem múlik el.
Arckifejezésed, tekinteted a szívembe égett, kitörölhetetlenül. Azt hiszem, ez az első vers, amit megszerettél.