Teljességgel beleszerelmesedtem ebbe az emberbe. Ilyenkor azt is megfontolom, hogy Moldáviába költözzem. Nézzétek meg a blogját, szerintem csodálatosak a fotói. Kevés olyan pasas van, akinek ennyire jól áll a cigaretta a szájában.

Más. Beköszöntött a november, azaz hivatalosan is kezdetét vette a National Novel Writing Month. Gőzerővel vetettem bele magam az írásba, hogy kihasználjam az őszi szünet nyújtotta kimeríthetetlen időkeretet, mert később úgyis mindig közbe jön majd valami, és úgysem lesz soha időm annyit írni, amennyit szeretnék. Éppen az előbb frissítettem az adataimat a honlapon, a második napra kiszabott 3333 szó helyett 5137-nél tartok! Csak így tovább. A végén még tényleg sikerül véghezvinnem, amit elterveztem. Még akkor is, ha a blogot muszáj lesz hanyagolnom egy kicsit. Addig is, itt egy részlet, hátha kitaláljátok, melyik történetemet írom át:

"Nem is rá figyelek fel először, hanem az őt kísérő lányra, aki a múltkori interjúnkat készítette. Áttetsző harisnyába bújtatott, hosszú lábaira és vérvörös ajkaira többen is felkapják fejüket, ahogyszabadkozva végigküzdi magát a tömegen, hogy a közelünkbe juthasson. Különösen a bátyámra van hatással, szinte lehetetlen nem észrevenni, ahogy folyamatosan tágulnak pupillái, és lesz egyre egyenesebb a tartása, míg végül példásan egyenes gerincoszloppal ül a székén. Még a hangját is felemeli, nehogy a lány egyetlen mondatát vagy poénját is elmulaszthassa. Halvány vigyorral az arcomon firkálom nevemet az orrom alá dugott poszterre, véletlenül lehagyva a pontot az i-ről.

Csak ekkor veszem észre. Éppen velem szemben áll, az ízléstelenül narancssárgára mázolt falnak támaszkodva, kék ruhája üdítően kontrasztozza a falfesték színét, az orrnyergén ülő, nagy szemüveg különös komolyságot kölcsönöz arcának, a járomcsontján pirosló festék pedig megnyújtja, játékosan pimasszá változtatja arcvonásait. Érdekes, hogy ahogy megérzem jelenlétét, mindenféle furcsa dolog jut eszembe. Például, hogy tíz évesen feleségül akartam venni egy zongorát. Bátyám persze nevetett rajtam, és azt kérdezte, miért akarna hozzám feleségül jönni egy zongora, mikor még játszani sem tudok rajta. Ezen úgy megsértődtem, hogy elbújtam a nagymamám régi szekrényébe a padláson, és addig kuporogtam ott, sírva, amíg anya fel nem jött értem. Megkérdeztem, beiratkozhatok-e a zongoraórára, erre ő azt mondta, nem kell ahhoz játszanom rajta, hogy feleségül jöjjön hozzám, hiszen apám sem tudta soha, hogyan játsszon az ő billentyűin. Két hónapra rá elváltak, én pedig a születésnapomra megkaptam nagypapa régi, kissé már korhadó zongoráját."