Az esőfiú megesküdött, hogy soha többé nem fog mosolyogni. Szemei mindig az óceánt táplálták múltjának könnyeivel, szíve pedig sötét volt és zárva tartotta mindenki előtt, aki segíteni akart volna neki. Világa olyan zord és sötét lett, hogy ha egy emberekkel teli szobában állt, az emberek elmosódtak körülötte, és a gitárok sem játszottak már többé.

Így amikor napfénylány megismerte esőfiút, egy pillanatra az egész világ megtorpant és elhallgatott. Az apró balkonon, ahol csak két embernek volt hely, a napfénylány megkérdezte esőfiút:
- Mikor mosolyogtál utoljára?
Az esőfiú egy pillanatra megrémült a ténytől, hogy valaki hozzászólt, de erőt vett magán, és mégiscsak válaszolt.
- Azt hiszem… talán tíz éve.
- Azért, mert valaki összetörte a szíved?
- Azért, mert többen is összetörték a szívemet.
- Oh.
A lány egy pillanatra elhallgatott, aztán megint felnézett, szemiben mintha táncot jártak volna egymással gyémántok és a csillagok.
- Csak azért,  mert valakik összetörték a szívedet, még nem jelenti azt, hogy a saját történeted főhőseivé kell válniuk.
- Sosem én voltam a történetem főszereplője. Talán nincs is olyanom.
- Mindenkinek megvan a maga története.
- Nekem nincs. Talán volt. De most már nincs.
- De van. Csak arra érdemtelen személyekre pazarolod.
A fiú végre felnézett, arca zavarodottságot tükrözött.
- Hogy mondhatsz ilyet?
A lány elmosolyodott.
- Mert valahol van valaki, akinek az élete megváltozott attól, hogy találkozott veled.
- Nem tudhatod biztosan – horkant fel a fiú gúnyosan.
- Dehogynem. Mert mindegyikünk megváltoztatta már valaki életét. Még a legapróbb, legjelentéktelenebb, legösszetörtebb is közülünk.
- Hogyan?
A lány gyengéden kezébe vette a fiú kézfejét.
- Azzal, hogy élünk. Minden egyes izomrost bizsereg benned, lélegzik, és forog, mint kisgyermek a bölcsőjében, békés álomba merülve. Talán nem élvezed mindennap… talán utálod is… de a fenébe is, legalább élsz!

És ígérete ellenére – tíz éve először, esőfiú végre elmosolyodta magát.

(a történet fordítás, eredeti itt.)