Wendy talált mást. Összeillenek, mint két klisének beillő, pirosra festett húsvéti tojás, talán jobban is, mint kellene. A fiú kétoldalt felnyírva hordja a haját, szövetkabátban jár, cigarettázik, és amikor ezt teszi, lehengerlő, lezser eleganciával tartja ujjai között a füstrudat. Sötétkék sálja tökéletesen kontrasztozza barna szemeit, egyébként is, mindig kifogástalan a megjelenése, minden egyes részlet gondosan kigondolva, a szemébe hulló hajtincstől a bőrbakancsáig. Művészfilmeket néz, többnyire spanyolul, svédül, de angolul semmiképpen. Vegetáriánus, és azt sem bánja, ha megszólják miatta, pedig Wendy is sűrűn emlegeti neki, hogy ez olyan luxus, amit csak jómagunk, európaiak engedhetünk meg magunkat. Édesen elcivódnak azon, miért kedveli a lány is inkább a húsmentes ételeket. Képmutatónak nevezik egymást, a fiú nevet, de a lány elhallgat - ő tudja legjobban, mennyire igaza van a fiúnak.

Péter talált mást. Nevetős, szőke, tökéletes alakú lányt, aki nem riad vissza attól, hogy combközépig érő szoknyában táncolja végig az estét, és minden ottlévő hímneművel meghívassa magát egy vodkára. Tökéletes alakú, hajlékony, mint egy macska, az ágyban inkább párduc, és hajlandó összebújva Phineas és Ferböt vagy akciófilmeket nézni. Összeillenek, mint két klisének beillő, piros festett húsvéti tojás. Talán jobban is, mint kellene. A fiú kezd ráébredni arra, hogy ezt így is lehet - nem csak  egy napig fenntartani egy kapcsolatot, vagy legalább annak látszatát, hanem folyamatosan, kötöttségekkel vagy anélkül... És lassan, ahogyan a sötétség száll fel reggelente, úgy ébred tudatára annak, hogy nem azt fogta kézen, akit kellett volna.

Wendy és Péter tudják, érzik, tudatában vannak, ott motoszkál szürkeállományok legmélyén, zigereikben, pórusaikban kering - és figyelmen kívül hagyják. Egyszer majd, később, ó, évekkel, évtizedekkel később megbánják majd, és akkor próbálják majd felépíteni, amit annak idején félbehagytak. Ahelyett, hogy már most elkezdenék egímásra rakosgatni életük törékeny, faillatú gyufaszálait, vigyázva, nehogy önmagába omoljon a gondosan felépített torony; aztán egyenként húzva ki a szálakat, figyelve, mennyi kell, hogy összedőljön. Még elkezdhetnék. Még megtehetnék, még megpróbálhatnák, még nem lenne muszáj figyelmen kívül hagyni a másikat. De nem tesznek semmit. Várnak. Hiszen a másiknak kellene előbb lépnie.