Szabó Magdától mindezidáig csak az Abigélt olvastam, és a fejemben Szabó Magdához valami kedves, könnyed bohókás stílust kapcsoltam, amit az ilyesfajta lányregényektől az ember várna. Tudtam még róla, hogy állítólag Sophie Marceau kedvenc írónője, bár sosem értettem, hogyan tudja ő a regényeit olvasni; hogy a Régimódi történet olyan családregény, ami a saját családjáról szól; és hogy a Tündér Lala nagyon is kedves gyerekmese. Ennyi. Így kezdtem hát neki a könyvnek, és bevallom, hihetetlen meglepetést okozott a regény.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt mondanám különleges. Valószínűleg az egyik legkülönlegesebb regény, amit eddig olvastam. Nehéz megállapítani, hogy miről szól, mert tulajdonképpen mindenről. Mindent bele lehet olvasni, és bele is kell. Egy kedves barátom egyszer azt mondta nekem, hogy a lehető legtelítettebb, legteljesebb dolog a teljesen üres, fehér papírlap – mert abban minden benne van. Így van ez ezzel a könyvvel is. A cselekmény megy előre, olykor hátra, vagy magad sem tudod, merre, és saját magadnak kell belelátnod a miérteket a sorok közé.

Sokáig én magam sem tudtam, miről is szól a történet tulajdonképpen, és ebben a regényben pont ez a csoda – olyan lassan bontakozik ki, mint a virág, amikor először nyitja ki szirmait. A sokáig névtelen főszereplőnk, Eszter életét követhetjük végig, egészen a kezdetektől. A történetben szerepet kap egy másik lány, Angéla, akit Eszter a kezdetektől fogva gyűlöl, hiába szereti őt valami különös okból Angéla. Eszter utálja Angélát, talán azért mert éppen az ellentéte mindannak, ami ő – Eszter családja hihetetlenül szegény, édesapja beteges, és ő végzi az összes munkát a házban és ház körül, mivel anyjának vigyázni kell az ujjaira, hogy zongoraórákat adhasson, és a befolyt összegből gyógyszert vehessenek a betegeskedő apának, akit mindketten rajongásig szeretnek. Angéla azonban mindentől meg van kímélve, Angéla gyönyörű, Angéla gazdag, Angéla hihetetlenül finom és önzetlen lélek, Angélát mindenki szereti. Látszatra még a családjában is minden rendben van, hatalmas házban élnek, apját megbecsülés övezi a kis városban, szóval szinte tökéletes az élete. Bátyja egyik erdei vadászata során kis őzet talál, és elhozza Angélának, akinek az őz lesz új kedvence és ajnározottja. Eszter pedig emiatt talán még jobban gyűlöli Angélát.
Nehéz lenne megmondani, mi az alapvető konfliktus a regényben, de mindenesetre abban biztos vagyok, hogy itt kezdődik, gyerekkorukban. Ebben a néhány oldalban minden benne van; elfacsarodott szívvel gondolunk arra, mennyire igazságtalan is az élet, hogy az egyenlőknél mindig vannak egyenlőbbek, és néhány gyermeknek mennyire hamar fel kell nőniük, és szembesülni mindennel, amit ez a rettenetes világ nyújtani tud. És hogy mennyire helytelen az, ha mindentől megkíméljük gyermekünket, miközben azt gondoljuk, ezzel óvjuk őt; de nem, senkit sem lehet mindentől megvédeni. Az embernek előbb-utóbb magától kell rájönnie arra, hogy a világ ocsmány, egyes emberek pláne, és ha sikereket akarsz elérni, neked is ehhez kell igazodnod. A saját utadat magadnak kell végigjárni, nem kövezhetik ki talpad alatt helyetted mások.

A történet a két lány felnőtté válása során talán még izgalmasabb lesz, van itt minden, ami egy jó regényhez kell – színészet, a varázslatos színházi kulisszák, budapesti látképek, színészalakok, írók, barátok, család, és egy hatalmas, mindent megrengető és gyökerestül felforgató szerelem.
A regény hihetetlenül megrázó, olyan érzelmeket ragad meg vagy elevenít fel, ami mélyen az ember húsába vág, miközben olvassa, és arra készteti, hogy folyamatosan analizálja közben magát. Egyszóval, Az őz valószínűleg az egyik legjobb regény, amit valaha olvastam, eddigi olvasmányaim közül talán csak a Száz év magány tudja felülmúlni, de mindenképpen benne van a legjobb 15-ben. Ha Szabó Magda többi regénye is ilyen, akkor ezentúl többet kell tőle olvasnom. Megérdemel egy 10/10-et, higgyétek el, és olvassátok el mindenképpen!