Annyian és annyiszor mondták már, hogy az élet nehéz. Majdhogynem unalmas, értelmét és jelentését vesztett klisévé vált, amit mindenki úgy érez magáénak, hogy valójában sosem érezte át teljesen. Nos, gyermekeim. Nyár van, az élet pedig nehéz.

Igazából olyan kétféle érzés váltakozik bennem, de az folyamatosan, és minden előjel nélkül képes átváltani a másikra. Az egyik pillanatban minden rendben van, annyira, amennyire csak lehet, a másikban pedig minden darabokra hullik. Mit darabokra, szilánkokra. És hiába kapkodok utána két marokkal, nem tudom őket megtartani. Talán túl apró hozzá a tenyerem. Egyik percben örülök, mert elhiszem, hogy tengernyi barátom van, és mind szeret, ztán mindig rá kell jönnöm, hogy ez messze nem így van, és én hiába nyújtom oda mindenemet, ha nekik nem kell. Az ember azt hiszi, van egy összekovácsolódott társaság, de persze tíz főnél nagyobb társaságokon belül mindig újabb kis klikkek alakulnak, és már bumm, robban is az egész. Saját magatokat füstölitek ki a biztonságosnak hitt kis fészketekből, utána majd gratulláhattok egymásnak, már mindegy lesz. Nem számít, hogy mennyire szíven viseled mindenki sorsát, ha sokat adsz magadból, úgysem kapsz vissza még csak fele annyit sem. Nem számít, hogy vigyázni akarsz rájuk, vagy legalább azt szeretnéd, ha vigyáznának magukra, kinevetnek, nagymama, gúnyolnak. Hiába magyarázod, hogy az ember aggódik azokért, akiket szeret, szeretet? kérdezik gúnyos mosollyal. Elhsized, hogy fiú-lány barátság tényleg létezik, hogy alány-lány barátságok pedig nem csak érdeken alapulnak, aztán persze nem. Semmi sem olyan, ahogy az ember elképzeli. Csupa közös programot tervezel velük, már előre bizsereg a belsőd is a gondolatra, hogy mennyire jól fogjátok amgatokat érezni, aztán ők szerveznek valamit, kihagynak belőle, te meg verheted otthon egyedül a billentyűket. Köszi, srácok, örülök, hogy számítok nektek.

És hiába mondják, hogy de kedvesem, nem segíthetsz mindenkin, és nem oldhatod meg mindenki problémáit, én attól függetlenül erre törekszem. Nem, én sem rétem saját magam. Egyszerűen csak mindig van bennem egy apró hang, ami azt mondja, hogy azért mondják el neked a problémáidat, mert valamiféle segítséget remélnek tőled. Ha csak annyit, hogy meghallgatod őket, akkor annyit. De huzamosabb ideig nem tudod mások problémáit hallgatni, mert valamilyen szinten mindenképp a tieiddé válnak, és ebbe bele lehet őrülni. Néha ordítani akarok, üvölteni, hogy ne, hagyjatok békén, miért kell az én vállaimra rakni a ti terheteteket, aztán kissé megörülök annak, hogy legalább megbíznak bennem, aztán minden kezdődik előlről.Mások szennyével vagyok tele, ahelyett, hogy a sajátomra koncentrálhatnék. Kicsit ki kellene ebből szakadnom, levegőhöz jutnom, bármi.

Egyébiránt szépnek kellene éreznem az életem - másnapig tartó bulig, végtelenségbe nyúló esték, VOLT fesztivál, csodás ruhák, csodás könyvek, csodás emberek, mégis-barátok, mesébe illő zenéket felfedezni, megtalálni a tökéletes szalagavató ruhát és táncpartnert, jobbnál jobb filmeket nézni, hidegebbnél hidegebb söröket kortyolni, felkelni egy hajnali telefonra és sokáig beszélni a mélyhangú illetővel,és élményekkel, élményekkel, élményekkel gazdagodni. Ilyenekkel töltöm az időmet, amikor nem éppen negatív gondolatokkal. Úgyhogy a következő bejegyzés már pozitívabb hangulatú lesz, ígérem. :) Ti pedig élvezzétek a nyarat, amennyire és ameddig csak lehet!