Mielőtt ezt az egészet elkezdeném, mesélnék egy kicsit magamról. Rora Crashnek hívnak. Magyar vagyok.  Igen, látom rajtad, hogy most meglepődtél! Ilyen névvel? Magyar? Cöh. Az úgy volt, hogy anyám egyszer kiment Amerikába, és találkozott apámmal. Beleszeretett, esküvő, stb. Tehát a Crash nevet apám, Michael Crash után kaptam. Anyám pedig úgy gondolta, hogy ha már lehetőségünk van nem csak magyar nevekből választani, válasszanak különlegeset. Apám rá bízta, anyám választott.  Jelenleg éppen másodikos gimnazista lennék, de magántanuló vagyok.  Igazából ennek a sztoriját kellene elmesélnem nektek. Na ja.  Az oviban és általánosban is tanultam németül. Imádtam. Aztán, úgy 5.-ben elkezdtem járni drámára. Értitek, én, drámára! Azt hittem, hatalmas égés lesz belőle, egyébként is csak egy pasi miatt mentem el. Legalábbis azt hittem.  De aztán megszerettem, azok a napok lettek a kedvenceim, mikor dráma volt, lehetett az hétfő, vagy péntek, akkor is szerettem.  Tanárom egyszer csak azt mondta nekem, hogy tehetséges vagyok. Én. Úgy meglepődtem, hogy csak álltam ott tátott szájjal, képzelhetitek, milyen fejet vághattam. Kíváncsi vagyok, tanárnőm hogy bírta ki röhögés nélkül. Aztán csak úgy mellékesen megemlítette, hogy létezik egy németországi suli, ahol külföldi diákok tanulhatnak. Színészetet. A gyengébbek kedvéért, drámatagozatos gimi. Ráadásul, a tanerő megpályázott nekem egy ösztöndíjat, amit meg is nyertem. Ha eddig tátott szájjal álltam, nem tudom, mit kellett volna csinálnom. Álltam tovább. Ő meg regélni kezdett, hogy ő már mindent megszervezett, talált lakást, lakótelepi, és sokadik emeleti, de mégiscsak az enyém lesz, beszélt anyuval, ő örült neki, és bele is egyezett. Azért jól esett, hogy engem nem kérdeztek meg, de tudjátok, az az igazság, hogy szívesen visítottam volna örömömben. Mindig el akartam menni Németországba, mert tudtam, hogy ott sokkal tágabb lehetőség várnak rám. Meg reméltem, hogy barátokat is találok. Itthon ugyanis nem voltak. Maximum haverok, cinkosok voltunk, de barátok soha. Én, a különc, már elve, hogy így hívtak, valahogy elriasztotta őket tőlem. Most mit értek különc alatt? Mázlista vagyok, olyan suliba járhattam, ahol megengedték a sminkelést. Mindenki jött a vörös rúzsokkal, csillogó szemhéjakkal, minél feltűnőbb, annál jobb. Mondtam, hogy én ebből nem kérek. Nem leszek picsa csak azért, hogy „kedveljenek”. Én nem feltűnő, csicsa szemfestéket használtam, hanem lazán csak kihúztam a szemem feketével, szempillafesték, fekete szemhéjfesték, kész. Rúzs minek? Nagyot néztek, de aztán megszokták. A körmök, na az volt az én halálom. Körömnövesztő-verseny. Akkora karvaly körmökkel jártak suliba, hogy felfordult az emésztőrendszerem, ha ránéztem, ráadásul minden köröm legyen más színű, hát az a divat. Én nem hazudtoltam meg magam, maradtam a feketénél, és a normálisan kinéző hosszú körömnél. Nekik meg az én cuccaim voltak a haláluk. Mert mindig farmert hordtam, télen, nyáron, fekete felsővel. Mindegy, mi volt az. Volt, hogy csak egy topot, és arra olyan pulcsit vettem, ami csak egy háló volt, de el volt csúsztatva a válla, és hosszú volt az ujja. Hát, a fiúknak bejött, a lányoknak értelemszerűen kevésbé. És fekete-fehér csíkosakat. Más szerintem nincs is a szekrényemben. Vagy nem találkoztam vele. Szóval, költöztem Németországba. Elég helyes kis lakást szervált nekem a tanerő, csomó gimnazista lakott velem együtt azon a szinten, jól elvoltunk, hülyültünk, haverok lettünk. Talán egy kicsivel többet. Jól éreztem magamat velük, de barátok nem lettünk. De nem adtam fel a reményt. Tudtam, hogy úgyis eljön még az én időm. A suliban mákom volt, egy jófej pasi mellé ültetett az osztályfőnök, aki még helyes is volt, szóval, egész jól kijöttem vele. Kár, hogy Jürgennek hívták, dehát német volt a szerencsétlen. Én súgtam neki a humán tárgyakból, ő meg nekem a reálból. Szerencse, hogy jó matekos volt. Az első év tehát jól telt, vidám voltam, szerettem ezt a helyet. Aztán a második évben minden egy csapásra megváltozott. Nem mintha rosszabbra fordultak volna a dolgok, sőt, csak gyökeresen megváltozott az életvitelem.