- Maradj – dünnyögte álmosan.

- És Jasmine?

- Mi van vele?

- Én is ezt kérdezem… - kiszabadultam szorításából, és körülnéztem. Elég brutál volt a látvány. Melanie a kanapé sarkában kuporodott össze, alatta az üres vodkás üveg. Nem irigyeltem jövendő fejfájásáért. Lennard a kanapé másik sarkában szunyált, karja a földet súrolta. Jimi kifürkészhetetlen arccal meredt maga elé.

- Tudsz palacsintát sütni? – kérdezte. Nem értettem, már megint. Előbb még ne menjek arrébb, maradjak ott az ölében, most meg tudok-e palacsintát sütni Mi van itt?!

- Persze hogy tudok - feleltem lelombozódva.

- Úgy nézem, rájuk férne a reggeli - bökött fejével a többiek felé. Azok még nagyban aludtak. Palacsinta? Hümm, nem is rossz ötlet. Feltápászkodtam. Végignéztem magamon. Siralmas látványt nyújtottam. Lófarkam kibomlott vagy kibontották, tudom is én azt, topomat is elhagytam közben, blúzom meg gyűrötten simult rám.

- Asszem, előbb elmegyek zuhanyozni.

- Ok. Addig összekeverem a tésztát.

- Ilyet is tudsz?

- Sokoldalú vagyok…

Elindultam, hálószoba irányba.

Kiválasztottam, mit vegyek fel. Gyorsan lezuhanyoztam, megfésülködtem. Belezuhantam farmeromba, begomboltam. Felhúztam fekete-fehér pulcsim, hálós kesztyűmet, és örültem, hogy nem szakította ki a gyűrűm. Szép gyűrű volt, apámtól kaptam tavalyelőtti szülinapomra. Egy kígyó tekeredett ujjamra, szemei helyén smaragdok csillogtak. Ő volt a kabalám, az őrangyalom. Vigyázott rám.

Kimentem a konyhába. Jimi éppen a cukrot készült belezúdítani a masszába.

- Meg ne próbáld! – sikkantottam fel.

- Miért is?!

- Mert sós palacsintát eszünk - szóltam, és elvettem tőle. Kézfejem hozzáért az övéhez. Kellemes borzongás futott végig rajtam, elpirultam, és inkább nem néztem rá. Palacsintasütőt kerestem a szekrényben. Váratlanul ért a hangja, összerázkódtam tőle.

- Tényleg holnap lesz a szülinapod?

- Tényleg. Október 14.

- És mit vegyek neked?

- Semmit.

- Ne csináld már!

- Már, nem akkora ünnep, hogy megint öregebb lettem – dühödten dobáltam a palacsintákat. Többet is fordult, mint kellett volna. Bassza meg. Megint megszólalt.

- Mi a kedvenc állatod?

- Unikornis.

- Na, kisegítettél - vakarta meg a füle tövét. Nem sajnáltam. Törje csak a fejét, ha annyira kar nekem venni valamit. Melanie és Lennard támolygott be kéz a kézben a konyhába. Elismerően bólintottam Máris? Egyébként ramatyul néztek ki. Leültek, Melanie a karjára hajtotta fejét.

- Széthasad a fejem – nyögte.

- Hát aki hajnalig dorbézol…Egyél joghurtot! – tanácsolta Jimi.

- Joghurtot?!

- Jót tesz a gyomrodnak.

- A faszt. Kiokádom – nem baj, azért oda raktam elé egy pohárral. Kész lett a palacsinta is, odatettem az asztalra a töltelékkel együtt. Mindet befaltuk, elégedetten dőltünk hátra.

- Mosogatni ki fog? – vigyorgott Lennard. Melanie nehézkesen állt fel.

- Én… azt hiszem… megyek, ledőlök… mondjuk egy könyvvel. – motyogta. Ráhagytuk. Jimi segíteni akart mosogatni, hát hadd segítsen. Én mostam, ő törölgetett, Lennard Melanie-t istápolta a szobájában. Jimi megfogta a kezem. Mit egy villám, valami melegség cikázott át rajtam. De csak a gyűrűmet nézte meg.

- Szép gyűrű. Honnan van?

- Apámtól kaptam 14. szülinapomra. Ő az én védőszentem.

- Apád vagy a gyűrű?

- Hülye. A kígyó. Mona a neve.

- Mona. Király - bólintott, és elengedte a kezem. Csalódott voltam. Miről? Franc tudja. Nem is tetszik a pasi. Jasmine viheti. Felőlem…? Jimi az ablakhoz sétált. Követtem a szememmel. Ma egyszerű, szűkebb fekete pulcsi, laza farmer, fekete zokni volt rajta. A legszebb az egészben, hogy ma még sapkája se volt, így össze-vissza kunkorodtak a tincsei.

- Tudod - szólalt meg -, kiskoromban úgy gondoltam, 17 évesen lesz egy gyönyörű barátnőm, luxusvillám, menő állásom, és elleszek, mint a befőtt. Most viszont fogalmam nincs, mit kezdjek az életemmel. Azt se tudom már, hogy mit akarok. nincs villám, még ilyen lakásom se, mint ez itt, az őseimmel és az idióta bátyámmal élek, kezdő színész vagyok, kis gázsival, kezdő énekes, kevés rajongóval. Van valaki, aki tökéletes lenne barátnőnek, de nem hinném, hogy szeret, és…ehh…Nem tudom, mit akartam ezzel mondani- túrt bele a hajába, majd kiment a nappaliba, és lerogyott egy fotelbe. Leültem a térdeihez, hogy meghallgassam, ha kell, hajnalig is.

Ha hajnalig nem is, estig biztos hallgathattam, mert arra ébredtem, hogy az ágyamban fekszem, betakarva. Vasárnap volt, október 14. Boldog 16. szülinapot, Rora. Felöltöztem, lementem a lépcsőházba, a postaládámhoz, hátha kaptam valamit. Jött anyuéktól egy képeslap, meg egy apró doboz Lennardtól. Visszamentem a lakásba, benyitottam a másik hálóba. Melanie nem volt otthon. De jó. Levetettem magam egy fotelbe, kinyitottam a dobozt. Elakadt a lélegzetem. Kecses gyűrű feküdt a vattában. Felhúztam. Gyönyörű, fehér arany sárkány tekeredett az ujjamra, pikkelyei mind máshogy csillogtak a fényben. Apró mancsában kerekre csiszolt türkizt szorongatott. Megnéztem a mellékelt kártyát, elmosolyodtam:

„Hogy legyen még egy védőszented.

Lennard”

Ez szép volt tőle. Csöngettek. Kinyitottam az ajtót, de nem állt ott senki. Csak egy doboz feküdt ott. Kecses-szép ezüst nyaklánc feküdt ott, unikornis medállal. Csak két szó volt a kártyán: „Szeretettel: Jimi”.

Rohantam le a lépcsőn. Még egy fok, már megint egy. Hol van már? Végre megláttam. Biztosan meghallotta „kecses gazella lépteim”, mert megfordult. Nekidőltem a falnak.

- Köszönöm –mondtam -, ilyen szépet még sosem kaptam.

- Igyekeztem - vont vállat, és elment. Elment és nem nézett hátra. Visszaszaladtam a lakásba, bevágtam az ajtót magam mögött. Ez nem volt elég, bele is rúgtam. Kellett ez nekem? Rohadtul megfájdult a lábam. Levetettem magam a kanapéra és sírtam. Dühömben sírtam. Igen, dühös voltam. Mire? Magamra. Meg úgy az egész világra. Jól kisírtam magam.

Éppen a szememet törölgettem, mikor Melanie betoppant, kezében egy szalaggal átkötött dobozzal, meg egy bazi nagy szatyorral. Izgatottan huppant le mellém a kanapéra.

- Sírtál? Miért sírtál? Ne sírjál, szülinapod van. Én nem szoktam sírni, ha szülinapom van, szóval te se sírj. Na, boldog szülinapot. Nyisd ki gyorsan! – nyomta kezembe a dobozt. Kinyitottam, ezen ne múljék.

Hiába a nagy bánat, a látvány mégis mosolyra fakasztott. Hosszú, szürke szőrű, aranyszín szemű kismacska akart kimászni a dobozból. Hihetetlenül szép lánymacska volt.

- Óh, Melanie – öleltem meg.

- És, hogy hívják? – kérdezte mosolyogva.

- Pötyi - simítottam arcomhoz a cica bundáját, mire ő lelkesen nyávogott egyet.

- Pötyi. Értem – bólintott Melanie.

- Talán nem tetszik? – kérdeztem harciasan. Ekkor eszembe jutott valami.

- De mit fog enni? És egyáltalán, miből fog enni?

- Én már mindenre gondoltam – emelte fel Melanie a degeszre tömött szatyrot. Elkomolyítottam vonásaim.

- Ez egy vagyonba kerülhetett.

- Dehogy került! – legyintett kecsesen. Végig néztem rajta. Sötét barna, félhosszú szoknya volt rajta, hosszú fehér csizmával. Kacéran kivágott, fehér pulcsija derekára simult. Sugárzott belőle a báj.

- Hogy hogy? – kérdeztem értetlenül.

- Anyám házimacskája szült, ezt a kislányt, meg a cuccokat is onnan csórtam. – kacsintott rám, mire mindketten felnevettünk. Megcsörrent a mobilom.

- Tokio Hotel? – kapta fel a fejét Mel.

- Az ja - bólintottam, és belehellóztam a kagylóba.

- Ne hellózz nekem, te lotyó! – rikácsolta valaki a kagylóba.

- He?

- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, miről van szó!

- Mi bajod van?!?

- Na, kisanyám, azt tanácsolom, vegyél vissza a csáberődből, és szállj le Jimiről! Különben nagyon megbánod! – és letette a telefont. Döbbenten eresztettem le a kezem.

- Ki volt az? – kérdezte Melanie könnyedén.

- Jasmine – nyögtem elhalóan.