Túljutván első meglepetésemen, amit a fiúk megjelenése váltott ki, felálltam, hogy kezet fogjak velük. Mindegyiknek jó erős fogása volt. Tetszett, ahogy végigmustráltak. Ezek szerint, valamilyen szinten érdekeltem őket. Mindenki levetette magát egy fotelbe, mielőtt a fickó elkezdett volna kérdezősködni.

 - Nos-, kezdte- örültök annak, hogy találkoztatok?

- Nem volt betervezve…. De ha már így alakult…- röhög Tim.

- Nem bánjuk- csatlakozik Georg is.

- Mondd csak, Rora, te mit gondolsz a fiúkról?

- Tetszik, amit csinálnak, és csak gratulálni tudok ahhoz, hogy pár év alatt ennyi mindent elértek.

- Hát mi is büszkék vagyunk rá!

- És ti fiúk, mit gondoltok Rora munkájáról?

- Mi is tiszteljük a munkáját, és szívesen megnézzük majd az elkészült filmet a moziban- mondta Bill.

- Kaptok ingyenjegyet- morogtam. Hiába, azért még rossz kedvem volt.

- Kösz, nem vagyunk rászorulva- morgott vissza. Fásultan ránéztem, és meglepődtem a rám szegeződő barna szempártól. Szép szemei voltak. Majdnem olyanok, mint Jiminek…

- Nem kell mindjárt egymásnak esni- csitított minket Gustav.

- Nem kell – vontam vállat.

- Lehet, hogy nem ide tartozik, de mondtátok már valakinek, hogy szeretlek?

- Nálam ez mindennapos- vont vállat Tom.

- Nem. – mondta Georg és Gustav is

- Én mondtam, de nem gondoltam komolyan- válaszolt Bill.

- Dettó- reagáltam én is.

- Hogy-hogy, Rora, én azt hittem, volt valakid, és 2 évig jól meg is voltatok!

- Persze, megvoltunk de nem szerettem. Tetszett, meg jól éreztem magam vele, de nem voltam bele szerelmes.

- Tudja- szólalt meg Bill valami furcsa hangon- a szerelem nagy szó. Túl nagy. És mégis, vagy éppen ezért, túl könnyen használják. Ha jársz valakivel, rögtön azt mondod, hogy szereted, később jössz rá, hogy mégsem.

- Ez azért van, mert akkor még azt hiszed, hogy tényleg szereted, de valamikor feltűnik, hogy ez nem szerelem.

- Igen, így lehet- nézett rám Bill morfondírozva. A többiek beletörődve ingatták a fejüket. Szerelem? Á, olyan nincs… Kezdett jó kedvem lenni. Tetszett nekem ez a Bill gyerek, és jól meg is értettük egymást. Legalábbis nekem úgy tűnt, eléggé egyetértünk bizonyos dolgokban.

- Van valami… háziállatotok?

- Nekem van egy macskám, szülinapomra kaptam- szólaltam fel.

- Nekünk kutyánk.

- Jó… Hát végülis talán ennyi lenne. Na. Még egy utolsó kérdés: van valami tervetek a jövőre vonatkozóan?

- Talán egy új lemez, de semmi sem valószínű- magyarázta Bill élénken gesztikulálva.

- Rora?

- Semmi –ingattam a fejem- ha a premier után felfedeznek a rendezők, akkor talán egy új film, de önerőből szívesen visszatérnék a suliba és a régi életemhez.

- Érdekes meglátás, de azért köszönjük, hogy megosztottad velünk. Nos, fiúk, Rora, köszönjük, hogy itt voltatok velünk ma este, várunk máskor is. Emberek, ők voltak Rora Crash és a Tokio Hotel! – ordította, a közönség tombolt, mi pedig szépen, illedelmesen integettünk, és felmentünk a lépcsőn. Persze én maradtam leghátul, így, mikor már a hosszú folyosón mentünk, minden szavukat hallhattam.

- Éhes vagyok.

- Én is.

- Be kéne ülnünk valahova kajálni.

- Hova ülsz be, ahol nem vesznek észre a fotósok?

- Itt a stúdióban van egy büfé.

- az jó szar lehet.

- De pizzájuk meg kólájuk csak van.

- Na látod, az lehet.

- Te nem jössz? – nézett rám az időközben a többiektől kissé lemaradt Bill.

- Inkább nem leszek terhetekre- motyogtam magam elé.

- De akkor se leszel, ha eljössz.

- Hát…

- Gyere nyugodtan, mi múlik rajta?

Nyeltem egyet. Mi múlik? Rengeteg minden múlhat rajta. De azért rámosolyogtam, felzárkóztunk a bandához, és elindultunk.

A büfé tényleg szar volt, de pizzát és kólát adtak, szóval jókora, megpakolt tálcákkal vonultunk az asztalunkhoz. Hawaii pizza, sonkás pizza, gombás pizza szeletei voltak feltornyozva egy-egy tálcán, a beszélgetés még az evészet-ivászat közben sem maradt abba. Bill, ki tudja hogy, de persze mellém került. De ettől függetlenül, vagy ki tudja, talán éppen ettől, rohadt jól éreztem magam. Hangulatember vagyok. Úgy éreztem, most végre találtam még barátokat, közéjük tartozom és befogadnának…

- És hogyan jött a színészi pálya? –kérdezte valamelyik.

- Nem tudom- vontam vállat- világéletemben ezt akartam csinálni.

Örültem, hogy nem kérdeztek többet a „munkámról”. Ebéd vagy késő délutáni kajálás közben nem volt éppen a legmegfelelőbb téma.

Kaja után még megkóstoltuk a büfé kávéját is, és egyhangúlag megállapítottuk, hogy pocsék. Gusztustalan, híg lötty volt, valami tejszínhabnak nevezett trugymóval a tetején.

- Nem is szabadna kávénak hívni ezt a vackot- mormoltam bele a csészébe.

- Egyetértek- motyogott Bill is.

- Tényleg?

- Persze- nézett rám furcsálló pillantással. Valószínűleg nem bírta mire vélni az értelmetlen kérdést.

- Bocs- sóhajtottam fel.

- Semmi- legyintett könnyedén, a gyűrűk megcsillantak ujjain.

- Mondd csak – vágtam bele gyorsan mondandómba- te élvezed ezt a sztárságot?

- Hát- kavargatta morfondírozva a barna löttyöt- végeredményben igen. Régen is mindig erre vágytam. Persze vannak hátrányai, mint például ez is, hogy máshol nem tudtunk volna enni a lesifotósok miatt. Meg ez a barátnő dolog is… A rajongóknak tuti nem lenne ínyükre. És ha azt mondanám, nem érdekel, az a lényeg, hogy boldog leszek, akkor meg rám fognák, hogy bunkó vagyok. De ettől függetlenül igen, élvezem.

Nézett rám, jelezve, hogy befejezte a monológot. Elvesztem a pillantásában, és rá kellett jönnöm, szem-mániás vagyok. Mostanában csak a szemét nézem meg egy pasin.

- Értem- bólintottam lassan, megfontoltan.

- Nehéz az élet- válaszolt hasonló stílusban, mire mindketten elröhögtük magunkat. Észre se vettük, hogy teljesen elkülönültünk a bandától, jó társaság volt a pasi, én pedig minden vele töltött percet kiélveztem. Gyerekkori bálvány, addig legyek vele egy légtérben, amíg csak lehet…

A többiek úgy döntöttek, ideje indulni, ha azt akarják, hogy Bill sminkelése miatt ne késsék le a koncertet. Na ezen megint hatalmasat nevettünk.

- Jól van na, mindjárt…

- Tudod, én marha jól éreztem magam- néztem rá, de abban a pillanatban, ahogy kimondtam, már meg is bántam a mondatot és beleharaptam a szám sarkába.

- Hümm. Én is- sandított rám oldalról- megismételhetnénk.

Ebben a percben hagyott ki életemben először a szívem. Érdekes mód, nem akkor, mikor az első csókomat kaptam, vagy amikor beválasztottak a főszerepre, nem. Most…

- Aha- vigyorogtam teljesen hülyén.

- Majd felhívlak. Most mennem kell. Szia.

Nyomott egy gyors puszit az arcomra és a többiek után ment. Éppen kezdtem örömködben úszni, mikor rájöttem valamire. De… honnan tudná a számom?