Bill

Én nyitom az ajtót, terelem előre a srácokat. Ők még mindig a zuhanás sokkhatása alatt vannak, a máskor olyan nagyszájú Tom is hullacsendben ül le a kényelmes kanapéra. Ő még mindig a kezemet szorongatja, a sírás valamennyire csillapult, most szótlanul, hangtalanul peregnek arcán a könnycseppek.

- Lefürödnék- suttogja erőtlenül, félve pillantva fel az arcomra. Önkéntelenül is elmosolyodom, a könnytől fénylő kék szemek, összetapadt, kócos pillák látványától. Ha önmaga lenne, úgy értem, nem lenne lelkileg a padlón, most gonosz vigyorral oldalba bokszolt volna, hogy én mit röhögök az ő nyomorán.

- Menj-, simítok végig a sós cseppektől mart arcélén. Engedelmesen, csendben vonul fel a lépcsőn, aggodalmas pillantásom addig kísérő a szokottnál görnyedtebb tartású alakját, míg el nem tűnik az emeltet takaró homályban.

- Na? – ereszkedtem le én is a kanapéra, fejemet fáradtan hátrahajtva.

- Mit na?

- Hogy van? – kérdezi Tom fojtott hangon, fejével az emelet felé bökve.

- Rosszul… Sosem láttam még olyat, akit ennyire megviseltek volna a lelkiek.

- Jobb, ha felmész hozzá, tesó…

- Meglesztek?- kérdezem, miközben felemelkedem, lesimítom a gatyát combjaimon.

- Jártam itt már párszor, ezt elfelejted.

- Bocs- sóhajtok, és nekivágok a lépcsőfokoknak. Óvatosan nyitom a fürdőszoba ajtót, nem értem, mi szükség rá, nem olyan lány, aki megijedne a léghuzattól.

Haja feltűzve, feje hátradöntve, úgy fekszik az innen is tűzforrónak látszó vízben. A kád szélére ülök.

- Szia- leheli továbbra is lehunyt szemekkel.

- Jobb?

- Igen. Fázom… De egyébként minden oké. – mosolyog erőtlenül. Tenyeremet nyirkos homlokára csúsztatom, nem kell csalódnom: perzsel a bőre.

- Láz- közlöm, hangomban enyhe idegességgel.

- Kaulitz doktort alakít- mondja, de nem sikerül olyan gúnyosra, mint ahogy tervezte. Arcán fájdalmas fintor fut végig, majd vállat von és kikászálódik. – Ami nem megy, azt ne erőltessük…

Talpig fürdőlepedőbe burkolva, ám egyre magabiztosabb léptekkel indul a padlásszoba felé. Mit tehetnék mást, követem. Ahogy belépek a kellemes hangulatú, lila falú szobába, a kis asztalon megcsörren a telefon.

Lilia

Fáradt, űzött tekintettel, unott hanggal szólok bele a kagylóba.

- Mondd…

- Jaj végre felvetted! – tölti be Rora visítása hallójáratomat. Messze tartom magamtól a készüléket, fájdalmas fintort vágva. Bill érdeklődve ereszkedik le a ying-yang alakú kanapéra.

- fel.

- Olyan hírem van… Nem is tudom hol kezdjem…

- Az elején? – kérdezem fáradtan, érzem, elnehezül a szemhéjam, és ha nem fogja rövidre, hamarosan elalszom.

- Jaj, Lil…képzeld… terhes vagyok!

- Gratulálok- motyogom fásultan, de vagy nem tűnt fel neki, vagy nem érdekli.

- Jimi még nem tudja…anyunak mondtam, ő azt mondta, csináljak amit akarok, és én annyira, de annyira boldog vagyok!

- Rora… 16 éves vagy, szép, tehetséges és fiatal. Ki lenne boldog, ha te nem?

- Biztos olyan aranyos kislány lesz, akit rózsaszínbe meg szalagos-fodros ruhákba lehet öltöztetni…

Először jelenik meg valami mosolyféleség az arcomon.

- Szerintem meg fiú lesz, nagy kék szemmel és barna, göndör hajjal. Na?

- Az is lehet… Szerinted megtartsam?

- Hát… ahogy érzed- rajzolgatok körmöm hegyével mintákat az ágy bőrébe. Bill, kapva az alkalmon, megragadja a kézfejem.

- Tudom, hogy 16 éves vagyok meg színész, tehát nem lehetnék olyat sokat együtt a gyerekkel, de úgy érzem…képes vagyok rá.

- Akkor meg?- sóhajtom.

- Köszönöm, te mindig úgy meg tudsz nyugtatni…

- Szívesen máskor is- teszem le a kagylót, és ránézek Billre. Kérdően felvonja szemöldökét, jelezve, ő is szeretné tudni, miről folyt a társalgás.

- Rora gyereket vár- mosolyodom el boldogan, pedig korántsem érzem túl jól magam. Kedvesem is örömtelin húzza szét ajkait, ki ne örülne egy aranyos csöppségnek?

- Én is gratulálok neki- biccent. – Kibabázhatod magad.

- Az biztos- sóhajtok- Fogadni mernék, hogy folyton rám lesz bízva a gyerek.

Magához von, szorít, nem akar elengedni. Hatalmasra tágult szemekkel, kiskölökként pislogok rá.

- Aludnom kéne- ásítok hatalmasat- Rohadt álmos vagyok.

- Helyes-, paskolja meg a hátam, majd kapok egy futó csókot. – Aludd ki magad.

-  Reggel látlak?

- Egész éjjel itt leszek- mosolyog, majd kisétál az ajtón, halkan téve be maga után. én pedig egyedül maradok a gondolataimmal.

Bill

A srácok még mindig a kanapén merednek a semmibe. Széttárom a kezeimet.

- Na mi van, senki sem akar aludni?

- Jaj, Bill, legalább most ne legyél olyan élénk és nagyszájú, mint szoktál, kérlek- fintorog Tom, kezeit a térdén megtámasztva. Levetődöm mellé a kanapéra, kézfejemet ökölbe szorítom. Fojtott hangon szólalok meg.

- Miért, szerinted jobb lenne, ha siránkoznék? Persze, ordíthatnék és zokoghatnék naphosszat, de nem segítene semmit. Nincs igazam?

- De- szívja be az alsó ajkát. – Akkor se könnyű…

- Az biztos- morogja Georg. Feszegem tekintetem, végignézek rajtuk. Fáradtak, szomorúak, ijedtek. Nem csodálom.

Fejemet hátradöntöttem az ülésen, fülemben a Niemand vermisst uns dallamai csengtek, az mp3 kis fülhallgatója tökéletesen szólt. Ujjaimmal vertem a taktust a combomon, jól éreztem magam, átjárt az ismerős borzongás, ha ezt a számot hallgattam, mindig jelentkezett. Mosolyogva néztem rá mellettem ülő bátyámra, látja, meg lehet oldani a különbséget. Ám az ő barna szemeiben csak jeges félelem tükröződött. Gyorsan kaptam ki a kütyüt a fülemből.

- Neked meg mi bajod?

- Nem érzed, hogy… ereszkedünk? – elfehérült ujjakkal markolta a karfát. Vállat vontam, Tom máskor is szórakozott már. Ereszkedtem volna vissza, mikor én is megéreztem. Határozottan, egyre gyorsabban vesztettünk magasságunkból.

- Úristen- suttogtam én is. Egyszerre minden átfutott az agyamon: mi lesz vele, velük, hogy fogják…

Alig észrevehetően megrázom a fejem, elűzve az emlékeket.

- Na jó- tápászkodom fel, és rájuk mutatok- ti elmentek alaudni. Nincs ellenkezés. Én… én felmegyek.

Lehetetlen pózba gömbölyödve fekszik az ágyon, szemhéjai leszorítva, haja beteríti. Meg se kell érintenem, látszik, hogy tüzel a homloka.