Őrült iramban, visítozva rohangáltam fel s alá a szobában, Melanie-val és Lennarddal egyetemben.

- Hát hülyék vagyunk mi?

- Azok!

Hallatszott néha egy- egy hasonló megnyilvánulás. Nem tartott sokáig az önkívület, nevetve vetettük le magunkat a kanapéra.

- El tudjátok hinni? Gyerekkorom óta istenítem őt, és egyszer csak… Itt van!

- Tudjuk, már mondtad egy párszor- visított fel drága lakótársam. Lennard helyeslően bólogatott mellette.

- Jó, de… AKKOR IS!

- És eldöntötted már, mit veszel fel?

Lazának szánt mozdulattal vállat vontam, amitől már megint lecsúszott az a francos pánt.

- Nem. De még az se biztos, hogy felhív. El se kérte a számom, gyerekek!

- Elkéri- legyintett könnyeden, kecsesen Melanie.

- Héj, te! – bökte hirtelen oldalba Lennardot- TE se kérted el tőlem a számom! Hogy képz…?

Kedvenc barátom egy forró csókkal fojtotta belé a szót. Elmosolyodva dőltem hátra, hosszú lábaimat a kávézó asztalra helyezve. Ezt is nem régen szereztük Melanieval, közös erőből. Már biztosra vette ő is, én is, hogy itt marad. Ha nem örökre, akkor is egy jó hosszú ideig. Fejemet a támlára döntöttem, egy bohó, szertelen lány álmai peregtek le újra és újra a szemem előtt. Vajon… tényleg igazuk lenne?

Reggel- ugye ezt említenem se kell- szokásos mogorva énem uralkodott rajtam.

- Mi baj? – érintette meg Melanie gyengéden a kézfejem a kávésbögre mellett.

- Semmi…

Valami ború telepedett a hangulatomra, még a stúdióba is elhurcoltam magammal. Fel kellett venni a csupán gondolt szavakat a filmhez.

A stúdió… Rengeteg ember, különböző beszédstílussal, személyiséggel, mégis egységet alkotnak… Hirtelen nem éreztem magam ideillőnek. Megráztam a fejem, felszegtem a tekintetem is bevonultam. Naná, hogy Jimivel néztem farkasszemet. Hátat fordítottam neki, ledobtam a kabátom, és indultam megkeresni Markust.

- Hallom, jól elvoltál tegnap azon az interjún- hallottam magam mögött a fiú karcos, mély hangját. Megfordultam.

- Ja, tök jó fejek. Nem hittem volna. Öhh… Nem tudod, merre van Markus?

- De- nézett rám furcsa, kutató pillantással. – A kezelőteremben.

Fejével a jelzett irányba bökött, de továbbra is engem méregetett.

- Kösz- biccentettem neki, majd elindultam, amerre mutatta.

A kezelőterem, amiről Jimi beszélt, ronda, gépekkel telezsúfolt hely volt, üvegfallal. Az üveggel ekerített helységben két szék és két mikrofon állvány állt, rajtuk fülhallgató. Ez lehetett az a hely, ahol a stúdió felvételeket készítik. Markust tényleg ott találtam, egy szakállas fickóval beszélgetett elmélyülten. Miko meglátott, felderült az arca.

- Rora! Késtél, kincsem. Na nem baj, kerítsd elő Jimit, Jasmine-t, Michaelt, és kezdhetünk.

- Mindenki gondolkodni fog? – fintorogtam, s lelki szemeim előtt Jasmine mászott rá már megint a göndör, barna fiúra.

- Nem, de a többiek se unatkozzanak, legalább nézhetnek téged meg Jimit.

Jócskán eltelt az idő, mire a kis csapat összes tagját összegyűjtöttem, és betereltem a kis helységbe.

- Rora, jimi. Parancsoljatok- nyitotta ki előttünk a szakállas az ajtót. Nyeltem egy nagyot, hogy –a ki tudja mitől keletkezett- gombóc eltűnjön a torkomból. Jimi udvariasan előreengedett.

- Kösz- sziszegtem neki, miközben elhaladtam mellette. Karom, mintegy véletlenül, felsőtestéhez súrlódott. Már meg sem lepődtem a kellemes borzongástól, ami hatalmába kerített.

Felültünk a magas székekre, fejünkre helyeztük a fülhallgatókat, szánkat a párnás mikrofonhoz közelítettük.

- Hallotok? – szólalt meg a fejemben Markus, én pedig összerezzentem a hirtelen jövő hangtól. Jimi persze meg se lepődött, reflexből bólintott. Profi a srác.

- Előttetek van a szövegkönyv, ott vannak sorba a mondataitok. Kérlek titeket, hogy olyan sorrendben olvassátok fel őket. Fussátok át gyorsan, aztán kezdhetünk.

Szemeimmel végigpásztáztam a sorokat, nem lesz gond. Kapásból beugrott, melyik jelenetben vannak, és hogyan kéne kimondanom őket.

- Mehet, Rora? – türemkedett be Markus hangja ismét hallójárataimba. Buzgón bólintottam.

- Na, akkor… 1…2…3… mehet!

- De mit akarok én egy csatornatölteléktől? Talán…mégis? – és így folytatódott, egész végig, míg az összeset le nem daráltam nekik. Mikor mosolyogva leemeltem fejemről a fülhallgatót, Jimi kezdett bele a sajátjába. Türelmesen várakoztam, ujjaimmal az épp fülemben csengő szám ütemét vertem a combjaimon. Végre elérkeztünk az utolsó mondatához is.

- Ha most megfordulna… - suttogta bele a fekete plüssbe, közben áthatóan rám nézve. Viszonoztam pillantását, idegesen hátrasimítva arcomból a hajam. Ezt látva magabiztosan elmosolyodott, de továbbra is sakkban tartott.

- Köszönöm, gyerekek, ennyi volt- rontott be Markus a nehéz, vasalt ajtón.

- Igazán semmiség. – legyintett Jimi, tekintete azonban még mindig az enyémben kalandozott. Hihetetlen, mennyi mindent ki lehetett olvasni a srác barna szemeiből. Féltést, reményt, és talán… szeretetet? Összezavarodtam.

Összekuszált gondolatokkal, lassú léptekkel haladtam hazafelé. Csizmán talpa alatt apró hópihék roppantak össze, a szél messzire fújta a sapka által nem védett tincseimet. Szorosabbra húztam magamon a sálat, ugyanis elhatároztam: nem hazafelé viszem az irányt. Volt egy park a közelben, mindennel, ami egy ilyennek kell: fákkal, padokkal, tóval és abban kacsákkal. A tó persze be volt fagyva, és a szárnyasok sem úszkáltak rajta, a padok pedig zúzmarától borítottak, nekem mégis megfelelt. Kesztyűs ujjaimmal lesöpörtem egy helyen a havat, leültem. Térdeimet felhúztam, fejemet rájuk hajtottam, s próbáltam gondolkodni.  Nehezemre esett. Tele voltam kétségekkel, vegyes érzelmekkel, ráadásul magam sem tudtam igazán, mit akarok. Menjek oda, és mondjam a szemébe? De ha egyszer nem tudom, hogy ki szemébe kéne mondani…?

Töprengésemből a zsebemből szóló mobiltelefonom zökkentett ki.

- Mondd- szóltam bele, meglehetősen flegmán, és igyekeztem átfagyott ujjaimat leheletemmel felmelegíteni.

- Illik így ráköszönni egy rocksztárra? – hallottam a gúnyos fiúhangot, amit –most már- akár ezer közül is felismernék. Örömtelin elmosolyodtam.

- Bill!

- Rora! Na, most hogy így megneveztük egymást, akár beszélgethetnénk is.

- Nem azt csináljuk? – válaszoltam hasonló stílusban, közben mégis vigyorogtam, mint egy elmebajos. Nem tudom már másnak nevezni.

- De… Csak nincs sok időm veled veszekedni. Akarsz találkozni vagy nem?

- Persze hogy akarok- könnyebbültem meg látszólag. Ám belül még mindig nem hagyott nyugodni valami. Jókor és a jó emberrel leszek én együtt?