Néztelek, s te néztél,

nem voltam észnél.

Elvesztem ragyogó szemedben,

De te tudtad, reménytelen.

Azért csak megpróbáltuk,

egymást csókolva álltunk,

félreeső helyeken, vágytól, kéjtől remegve.

Lágyan simogattad derekam,

fogaid nyakamba martak.

Tudtuk, soká nem tarthat, az érzés hamar elinalhat.

Csodaszép délutánjaink voltak,

bennem fájón szép érzések kavarogtak,

de te már csak a nőt láttad bennem,

neked csak testem, nem szívem kellett.

Durván taszítottál el magadtól,

elfoszlott a szerelemittas mámor.

Már tudtam, ki vagy, s mit akartál,

megláttam, amit eddig takargattál.

Belül nem voltál te semmi,

lélektelen, üres senki.

Hogy voltál képes ezt tenni,

ezt a lányt csúnyán átverni,

félig sírba taszítani,

hol már könnyeit sem hallani?

Hogy tudtad otthagyni, sítva,

öszzetört reményekért zokogva?

Hogy bírtad látni törékeny vállait,

mire a szürkület festette árnyait?

Nézted szemét, nyakának patyolat ívét,

még nem feledted ajka, csókja ízét.

Vissza mentél volna, újrakezdeni,

újra karcsú derekára tenni kezeid.

De ő már tudott nemet mondani,

magától egészen messze lökni.

S most ülök itt, a tollammal,

szavakat vések a lapra.

Hiányzol, magamnak is alig vallom be:

alig van nap, hogy ne jutnál eszembe.

Mert mégiscsak te mutattad meg;

milyen, ha azt hiszed, szeretnek.

Köszönetet kéne mondanom,

hálás könnyeket hullatnom.

Mégis hiányod miatt sírok,

s írok, amíg bírok:

szerettelek, talán szíved mélyén te is,

azt hiszem, mégis jó lenne újrakezdeni.