Száj tapadt a szájhoz, mellkas simult a mellkashoz. Egyek voltak, érezték egymást.

- Szeretlek.

- Tudod, hogy én is.

Kézen fogva léptek ki az iskola kapuján, mögöttük baráti körük tagjai zsibongtak. A válltáska elképesztően nehéznek tetszett a kora tavaszi fényben.

- Jöttök a parkba? – kérdezte Nathan, mintegy mellékesen, és belerúgott egy arrafelé fekvő kőbe.

- Ki nem hagynánk – mosolygott vissza a lány, még jobban megszorítva kedvese ujjait.

A park- apró zöld folt az apró külvárosban. Fák, babakocsikat tologató anyukák, csacsogó gyerekek, na és persze a tó. A tó, ahol a fiatal társaság minden egyes nap megállt, leültek a szélére, beszélgettek, kacsákat etettek uzsonnájuk maradékával. A gimi első éve nehezebb volt, mint várták, a padokban felgyülemlett feszültséget itt próbálták kiadni magukból.

A tinédzserek tulajdonképpen két személy, Anita és Kyle köré csoportosultak. Először mindenki képtelenségnek, múló szeszélynek tartotta őket együtt, ám hamarosan mindkét fél barátai megszokták kettejük látványát. Mit tagadjunk rajta, látszólag nem illettek össze. Egy lány, talpig szegecsekkel, láncokkal borítva; a fiú, az öv alig tartotta meg nadrágját, kis híja volt, hogy ne szánkázzon le a földre, szőke haja megnövesztve, fülére fésülve. Ám ha az ember együtt látta őket, elcsodálkozott rajtuk. Úgy simultak egymás karjaiba, mintha mindig is oda tartoztak volna. Mindketten menekültek valami elől- csak más formában.

- Mit szóltok az új föcitanárhoz?- vetődött le Nathan a tóparti selymes fűbe, márkás táskája kecses landolást hajtott végre mellette.

- Ne is mondd, borzalom- szólalt meg mellette egy gömbölyded, szőke lány, de Nathan nem reagált. Szeme előre tekintett, falta a feketére festett hajzuhatag hullámait, a szerelmes mosolyt, csillogást a szemben… Megrázta a fejét, elűzte bántó gondolatait.

- Nathan- huppant le mellé Anita, hajtincsei épphogy csak megérintették a fiú arcát. Két gyors puszit nyomott a barna bőrre, kezei a cigarettás doboz után kutakodtak fekete táskája rejtett zugaiban.

- Régen beszéltünk- villantotta rá a fiúra kék szemeit a hajzuhatag alól.

- Csak tegnap.

- Akkor is, nekem olyan…

Elakadt a szava, mikor megérezte maga mögött Kyle kisugárzását. Nem ismert még olyan embert, aki bársonyos melegséget árasztott volna magából. Apró csók a nyakbőrre, félresimítva a tincseket, érintés a derékon, és máris teljesen szokványos arccal bírt szembe nézni legjobb barátjával.

- … távolinak tűnt- fejezte be Anita előbbi mondatát. Nathan vállat vont, szórakozottan dobálta pogácsája morzsáit a tavon úszkáló szárnyasoknak.

- Neked meg mi a franc bajod van?- függesztette rá Kyle barna szemeit barátjára. Mindig számíthatott rá, minden apró kis csínytevésre rá lehetett bírni, de egy ideje az alacsony, barna srác hallgatag lett, magába fordult. Persze, Kyle tudta, hogy Nathan anyja súlyos beteg, és nehéz a lelkiismerete, hogy tanulmányai miatt nem lehet mellette - de gyanította, hogy más is van a fiú hirtelen változása mögött.

- Anyukád, ugye?

- Igen, az is –válaszolt vontatott hangon a másik- Sok minden, érted, haver? Nagyon sok minden. Nem tudok mit kezdeni velük.

- Tudod, hogy nekem elmondhatod- tette vállára a kezét.

- Inkább nem- rázta meg a fejét, majd óvatosan felnézett rá- Magamra hagynátok? Kérlek…

Mi baja van? Mi?

- Persze. Holnap?

- Naná.

Furcsa pillantással emelkedett fel, kereste meg a karcsú alakot, sötét hajtömeget, ami időközben valahogy eltűnt mellőle.

- Gyere, megyünk- suttogta bele a lány fülébe, meleg tenyerei a póló alól kivillanó bársonyos bőrre csúsztak.

- Máris?- hajtotta hátra fejét a széles vállakra, majd látva az igenlő villanást a szemben, új kérdést tett fel- Hozzád?

- Persze.

Kyle-ék háza nagy, sárgára meszelt falú épület volt, úszómedencével, hatalmas kerttel. Anita igazából nem szerette magát a házat, idegennek, ridegeknek érezte saját, parányi otthonához képest. Kedvese szobájában viszont képes volt elengedni magát, hisz az – méreteihez képest- nagyon is barátságosan volt berendezve.

- Jajj- vetette le magát a kockás ágyneművel borított ágyra. Kyle mosolyogva betette maga után az ajtót, majd törökülésben lekuporodott a bolyhos szőnyegre.

- Éhes vagy? – kérdezte.

- Kicsit- vont vállat a lány- de nem annyira, hogy felálljak innen.

- Nem kell felállnod, te is tudod. John majd felhozza.

- Tudomtudom – sóhajtotta Anita a plafont bámulva- Csak könnyű elfeledkezni róla, ha az embernek nincs otthon személyzete.

- Ugyanúgy nem tehetek arról, hogy gazdag vagyok, mint ahogy te sem arról, hogy nem vagy az.

- Igen…

- Zavar?

Időközben felemelkedett, karjaival megtámasztotta magát Nita fölött. A lány zavartan felmosolygott rá.

- Ha jobban belegondolok, nem annyira…

Száj tapadt a szájhoz, mellkas simult a mellkashoz. Egyek voltak, érezték egymást.

- Szeretlek.

- Tudod, hogy én is.