Lilia

Lázálmok… Kellemetlenek. Főleg, ha az ember életének eseményei a helyszínek és ő maga a főszereplő. Bódult tudatommal is haloványan érzékelem a homlokomra csúszó tenyeret. Elmosolyodnék, megköszönném, de nincs erőm. Elalszom, s nem örülök a fejembe türemkedő képeknek. Igazán nem.

Tizenéves lehettem, hazafelé tartottam. Fülemben az mp3 ontotta az aktuális szám dallamait, a táska pántja húzta a vállam. A kései nap a szemembe tűzött, hunyorogtam a fénytől. Dühösen megráztam a fejem, mikor pár levél a közeli fáról a hajamon landolt. Az útkereszteződésben egy biciklis alak tűnt fel. Sietősebbre vettem a lépteim. Valahogy nem akaródzott vele találkoznom…

- Szia!- robbantam be a szobába, félrehúzva az ajtót helyettesítő függönyt.

- Hello- köszönt vissza göndör barátném a számítógépe mellől. Táskámat ledobtam az ágyára, majd én is levetődtem mellé. Nem sokáig maradtam ott, egyből a falhoz rohantam.

- Ez új? – böktem a Tokio Hotel szépfiúit ábrázoló poszterre.

- Ja! Jó, mi?

- Az- simítottam végig a papír felületén. Tetszett a kép, határozottan tetszett. – Tetszik… Nem olyan beállított.

- Király a srác dzsekije, nem?

- Meg jó hosszú lábai vannak ebben a gatyában…

- Na, gyere, csinálunk popcornt!

Sóhajtva elszakadtam a képtől, és kislattyogtam én is a konyhába.

- Gyere már! – hallottam anyám hangját a lépcsőktől.

- Mindjárt- ordítottam vissza neki, s még bepötyögtem a mondatot, ami az eszemben volt. Nehéz szívvel kapcsoltam ki a gépet, tudván, hogy mire visszaérek, úgyse tudom majd így leírni, mint ahogy most képes lettem volna rá. Lassan, elgondolkodva mentem le a lépcsőn, kezdtem el húzni a cipőmet.

- Már megint regényt írtál? – kérdezte gúnyos hangnemben. Némán bólintottam.

- Kíváncsi vagyok, mikor növöd ki- forgatta szemeit ősöm.

Bill

Derengő ezüstszín kavargás az ablakon kívül, gyönyörködöm a pelyhek szeszélyes rengetegében. Megrebben a szempillája.

- Szia- lehelek egy csókot a homlokára. – Üdv újra a valóságban.

- Jobb itt… Nem kellemes újra végigélni életed kisebb-nagyobb eseményeit, ráadásul kurva lassan.

Bátortalanul felül, lábait törökülésbe helyezi.

- Esik a hó!- terül szét az arcán olyan boldogságmámoros mosoly, amilyet még nem láttam az arcán. Magamhoz húzom, hagyom, hogy fejét a vállamon pihentesse.

- Kicsim… Úgy megijesztettél.

- Kicsim…- morfondírozik el, ínyencként hangsúlyozva a rövid szót-, Ezt se mondtad még nekem. Amúgy meg én ijesztettelek meg? Szerinted te mit csináltál?

- Jó- hagyom rá- Igazad van.

- Ühümm, tudom- megfordul, homlokunkat összesimítjuk. Ujjai felfedező útra indulnak az arcomon, úgy suttogja bele a köztünk maradó levegőbe:

- Na, igen. Ez hiányzott a mai napomból.

Én pedig ráhajolok az ajkára, hagyom, hogy ez az édes, melengető érzés tetőtől-talpig átjárjon.

Lilia

- Gyere, menjünk, nézzük meg, mit garázdálkodnak azok lent- szakadok el tőle, és komoly elhatározással felállok. Kicsit megszédülök, ijedten kapaszkodom bele az ágy felett őrködő kislámpába.

- Kell neked mindig másokkal foglalkozni – morogja a takaró alól.

- Jól van, neked nem muszáj jönnöd.

- Dehogynem.

Pár pillanat, és felbukkan a borzas, feketére festett üstök, a hozzá tartozó arcon gyermekien durcás fintorral. Nehezemre esik elszakítani tekintetem a meleg, barna szempártól, a szép vonalú szemöldökről. Nézem, átfut rajtam a szeretet, bár nem tudom, mit szerethetek ebben a nagyra nőtt kölyökben. Gyerekkoromnak –azért vicces, hogy így beszélek róla, mikor alig múltam 18- kései felét az ő személye töltötte ki, már akkor is. Most itt van. Egyre jobban úgy érzem, hogy nem tudok mit kezdeni azzal, ami bennem kavarog. Túl sok nekem.

- Mi olyan érdekes rajtam ?- vonja fel szemöldökét, megcsillan benne a piercing. Talányosan vállat vonok, majd hatalmas kört írok le bal karommal.

- Az egész fejed. – vigyorgok. Ő is.

- Szeretem, mikor ennyire vidám vagy.

- A hóesés teszi.

- Az jó- bólint, majd feltápászkodik, ujjait az enyémbe fűzi.- Menjünk, ha már muszáj.

- Tudod, ugye?

- Persze – bólint mosolyogva.

- Pedig mintha elküldtem volna őket lefeküdni- morogja, és megvakarja a haja tövét. Ezt hallva hangosan felnevetek.

Tom a TV szekrény előtt térdel, filmek, különböző CD-k hevernek körülötte. Georg és Gustav a kanapén vitatkoznak valamin, karjaik, mint a szélmalmok, pörögnek körülöttük. Gesztikulálnak.

- Megyek, működök valami ehetőt- libbenek el a boltív alá. Tom felpillant tevékenységéből, és ránéz az öccsére.

- Te, ezzel mi van?

Bill

- Esik a hó- vonok vállat- Te meg mit csinálsz?

- Tájékozódom. Elég vegyes az ízlése a csajnak. Szerinted mi lehet az a Children of Distance? És a The Grenma?

- Gondolom, magyar. Nézd már, Green day!

- Uff- fintorog.

Lilia

- Kaja! – rikkantom ki a nappaliba, hangom előbb ér be, mint én, hatalmas tálcát ellensúlyozva. Szendvicsek –sonkás, szalámis, sajtos- koccannak egymáshoz, arcomon hatalmas vigyor feszül.

- jókedvű.

- Aha.

Tálca le az asztalra, csípőre teszem a kezeimet.

- És az akkora baj?!

- Dehogyis – mosolyognak mind elnézően.

- Na azért. Nem nézünk meg valami filmet?

- Milyet?- kapja fel a fejét Tom.

- Fogalmam nincs, első lépésként talán kapcsold be a Tv-t.

Beleharapok egy sonkás szendvicsbe, szórakozottan kihúzok belőle egy hajszálat. Tom hiába nyomogatja a távkapcsolót, mily’ meglepő.

- Ha azt a szép nagy piros gombot benyomnád, talán haladnál valamit.

- Kösz.

- Nincs mit- legyintek kedvesen, és széles mozdulattal kínálom a többieknek is a zsömléket. Engedelmesen elvesznek egyet-egyet. A zajládában persze a híradó osztotta szokásos rémképeit, miért is ne. Akkor kezd el csak érdekelni, mikor Billék tűnnek fel a színen.

- Úhh, kapcsolj el- böki oldalba testvérét.

- Meg ne próbáld!

„szóval az olyannyira imádott tinisztár mégsem lenne meleg? Vagy maguk egy szerint egy barátnő még nem jelent semmit? Kedves nézőink, ezt döntsék el maguk! A rajongók tombolnak, mi pedig inkább azt tanácsolnánk, nyugodjanak meg, és örüljenek kedvencük boldogságának!”

Végre, először a mai nap folyamán, tiszta szívből nevethetek valamin.