Minden napló egyformán kezdődik. Jajj, elköltöztünk nem ismerek senkit és olyan szomorú vagyok. Vagy otthagyott a csajom és pláne szomorú vagyok.

Hát én biztos nem ezzel fogok kezdeni. Elmondhatom magamról, hogy Budapesten lakom, 18 vagyok, hülye és pasi. Akinek ennyi nem elég, keressen meg valahol.

Mikor elhatároztam, hogy elkezdek naplót írni, nem volt bennem semmi különös szándék. Csak naplót akartam, mert valahogy ki kellett adnom magamból a napi adag feszültséget. Szóval akkor belevágok.

A mai nap is úgy indult, mint a többi. Kikászálódtam az ágyamból, bevetettem magam után, belenéztem a tükörbe, és elkezdtem hajat vasalni. A forró vasaló égette tincseimet, amíg tökéletes egyenesre ki nem húztam a festett, fekete, fél szemet eltakaró hajamat. Aztán a szokásos szemceruzáért nyúltam. Az könnyedén szaladt bele a puha húsba, ahogy végighúztam a szemem alatti vonalon. Aztán kivettem a szekrényből szokásos farmeremet, szegecses öv tartotta féken, láncok lógtak le az oldaláról. Egy fekete, halálfejes pólót is előhúztam a szekrényből. Reggelire nem volt időm, így hát könnyedén belebújtam a cipőmbe, és elindultam a munkahelyem irányába.

A pult mögött még csak Eszter állt.

- Szia, Erik! Jól indul a nap? –kérdezte kedvesen, bájosan mosolyogva hozzá.

- Hát – vontam vállat- Eddig semmi különös nem történt, szóval lehetséges.

Felöltöttem azt a borzalmas, fekete köpenyt, amit a felszolgálóknak hordaniuk kellett. Igen, jól látod. Felszolgáló fiú voltam az egyik pesti  bárban. Nem volt valami barátságos hely, tele volt rockerekkel, emokkal, gótokkal, mindennapos volt a bőrfűző és a meleg párok. Délután nem volt valami nagy  forgalom, de ez teljesen megszokott dolog volt. Este lesz az igazi élet. Az a szar, hogy végig bent kell maradnom. Éjjeli 2-ig. De ez az utolsó nyaram, mielőtt főiskolára mennék. Kell a pénz. Nagyon.

Este kissé álmosan, lagymatagon könyököltem a pulton. Már bejött a szokásos vendégsereg, kihordtam mindenkinek a sörét, vodkáját, és a többit, tehát volt egy-két perc nyugtom. A villódzó, vörös fények ide-oda jártak a termet díszít koponyákon, pókhálókon. Végigfuttattam a szememet a klubon, untam az egészet, haza akartam menni.

És akkor megláttam. Valahogy kitűnt a klub többi vendége közül. Egy szőke, hivalkodóan izmos pasival kézen fogva érkezett, szeme vidáman tekintett körbe a termen. Más volt ez a szem. Gyönyörű, hatalmas, lilás árnyalatúak voltak, koromfeketére festett pillákkal keretezve. A fekete szemceruza itt sem hiányzott.

Követtem a tekintetemmel, ahogy könnyed lépteivel egy asztalhoz vonul, leül, majd körbenéz, pincért várva. A pasijáról tudomást sem véve, magabiztos léptekkel és egyenes háttal indultam el feléjük.

- Mit hozhatok? – próbáltam egészen kedvesen kérdezni. Felnézett, egyenesen a szemeimbe és az én agyamban abban a pillanatban elkezdték egymást követni a kusza gondolatok, érzelmek.

- Azt hiszem, egy gin tonikot kérek. Ádám? – nézett az előtte terpeszkedő állatra.

- Egy whiskyt hozz, haver- hallottam a mély, erőszakos hangját.

Nem értettem, mit keresnek ezek együtt és ráadásul ITT. Mindenesetre kiszolgáltam őket, a kelleténél talán hosszabban időzött pillantásom a lányon. De ha egyszer annyira gyönyörű volt…! A hosszú, fekete haja bársonyt juttatott az ember eszébe, hosszú combjai csodálnivalók voltak.  A pasija egyszer csak elment, biztos fontos dolga akadt. És mivel éppen kiürült a pohara, újfent az asztalához léptem, és megint elvesztem azokban a ragyogó szemekben.

- Kér még valamit a kisasszony?

- Csak egy sima tonikot szeretnék, köszönöm. Kedves magától, hogy így törődik velem.

- Nyugodtan tegezhet. Erik- nyújtottam neki kezet.

- Leona- nevetett, és tenyerembe simultak meleg ujjai.

- Szép neved van. Igazán.

- Köszönöm.

Elfordította a fejét, ezzel jelezvén, hogy nem kívánja tovább folytatni a társalgást. Csalódottan vonultam vissza a pult mögé, kivittem a tonikját, és az est folyamán nem is beszéltünk többet.

Mikor befejeztem a műszakot, hulla fáradt voltam. Szerencse, hogy ez a nyavalyás bár nincs messze az „otthonomtól”. Már amennyire otthonnak lehet nevezni azt a 2 szobás kis, kopott lakást, amit birtoklok. Itthon gyors zuhanyzás után bedőltem az ágyamba, néztem a feketére festett plafont a fejem felett.

Olyan régóta várok rá, hogy valami történjen. Valami, amii segít, hogy kezdjek végre valamit az elbaszott életemmel. Valami, ami miatt a nyarat nem egy bárban kell töltenem, míg már az agyamban is a metál zene üvölt. Persze, ott voltak a többiek. A barátaim. A sleppem. Nélkülük itt se lennék. Már régen beleöltem volna magam a folyóba, vagy felakasztottam volna magam egy pepita övvel.  Nem akartam előhívni azt az emléket, mégis jött, kéretlenül.

- Gyeje, gyeje, Erik, ússzunk! – kiabálta Orsika, és lelkesen csapkodta a vizet maga körül. Nyár volt, a nap égetően sütött, a lány ide-oda ugrált pöttömnyi fürdőruhájában.

- Megyek már- mondtam –akkori érzésem szerint- úgy, mint egy vérbeli macsó, és profi fejessel a vízbe vetettem magam. Orsi lelkesen tapsikolt. Megráztam vizes, barna tincseim, és rákacsintottam.

- Na, most lássunk téged!

Jóízűen kacarászva mászott ki, és állt a partra.

- Nem… Orsi, ne úgy tartsd a kezed…

Nehézkes, mégis gyors lépteket hallottam a hátam mögül. Hátranéztem, és nagyi állt ott, könnyes szemmel.

- Istenem, Erik… - szorított magához, és zokogott. Én pedig simogattam a fjeét, jól van nagyi, és nem értettem semmit…

A másik oldalamra fordultam. Naigen. Akkor még semmit.