Nagymama megmondta, hogy ne menjek oda. Ő szólt. Ő tudta. De én nem hallgattam rá, én voltam az, aki rohanni kezdett a főút felé. Én voltam a hülye. Nem akartam látni, és mégis látni akartam. Hallottam mögöttem Orsi apró lábainak dobbanásait az aszfalton, de nem érdekelt igazán. Én gyorsabb voltam. Sokkal gyorsabb. De amikor oda értem, földbe gyökerezett a lábam.

A sok villogó rendőr és tűzoltókocsi miatt hirtelen azt se tudtam, hova kapjam a fejem. És aztán megláttam. A kocsinkat most már a legnagyobb jóindulattal sem lehetett többé kocsinak nevezni. A felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Csak a színéről ismertem fel. Az utcán folyt a vér, mindenhol… A kocsi ripityára tört szélvédőjén, a kocsi maradék ablaküvegén, az ajtaján, az aszfalton… Mindenhol ott volt a halál vörös előhírnöke, a nyári levegőt vidám illatát kegyetlenül lökte félre a vér erőszakos, fémes illata. Borzalmas volt. És a kocsiban….

Anyu és apu deréktól lefelé… nem is voltak. Az arcukon –már ami megmaradt belőle- rémület és megrökönyödés tükröződött. Anyunak hiányzott a fél szeme, és valami felhasította a száját, morbid vigyort kölcsönözve az arcának. Apu fél karja lehetetlen szögben állt, ujjainak vége hozzáért anya felhasított nyakához. A másik kezének pedig hiányzott a kézfeje.

Hatalmasat nyeltem, hátha eltüntethetem a gombócot a torkomból, de hiába. Ordítani akartam, kiüvölteni magamból minden fájdalmat, hisz ebben a hangzavarban úgyse tűnne fel senkinek…

Orsi megtette helyettem. Akkorát sikított mellettem, hogy azt hittem, soha többé nem hallok majd… Mégis… Helyénvalónak tűnt.

Lihegve ébredtem, hátamon, nyakamon, gerincemen patakokban csorgott a hideg verejték. Zsálya motyogva forgolódott mellettem, de szerencsére nem ébresztettem fel. Sokszor kértem meg, hogy aludjon velem, mert olyankor sokkal kevesebbszer voltak rémálmaim. Persze, megesett, amikor mégis. Mint most ez.

Óvatosan, nehogy felébresszem az alvó lányt, kimásztam a takaró alól, felkaptam az éjjeliszekrényről a cigarettás dobozt meg az öngyújtót, és kicsattogtam a parányi balkonra. Az olyan kicsi volt, hogy csak úgy tudtam leülni, ha a lábaimat kilógatom a kerítés résein. Nem zavart. Szerettem ide kiülni, esténként, éjjelenként, reggelenként, bármikor, ha felriadtam. Csak érezni a levegőt az arcomon, a napsugarakat, ahogy végigsimogatják meztelen felsőtestem. Csak érezni, hogy élek.

Puha lépteket hallottam közeledni. Zsálya volt az, a Green Day tagjait ábrázoló bő póló lecsúszott a vállairól, haja borzas, álmos szemén megcsillant a napfény.

- Felkeltettelek? –kérdeztem tőle, merőben feleslegesen. Látszott, hogy le akar ülni mellém, de nem talál helyet. Vállat vont, és leült a korlátra.

- Ja. De megszoktam. Szinte mindig felkeltesz. Ha éppen nem rémálmodsz, akkor nagyon idegesítően forgolódsz.

- Bocs –vigyorogtam szemtelenül, mindenféle bűnbánat nélkül.

- Adsz cigit? – bökött fejével a doboz felé.

- Tessék- löktem oda neki. Elgondolkozva szívogatta a szálat.

- Te, figyelj…- nézett rám, és a lábaimat olyan lendülettel lóbálta, hogy azt hittem, mindjárt leborul onnan. -  Hétvégén lemegyünk a srácokkal a tóhoz. Jössz?

- Most hétvégén?

- Aha.

- Nem megy. Dolgozom.

Én… Érdekes, látom rajta, hogy mérges, hogy kiábrándult, és mégsem zavar. Egyáltalán nem. Mindketten tudjuk, hogy akkor vehetnék ki szabadnapot, amikor csak akarnék. Csak éppenséggel nem akarok. Remélem, hogy megint összefutok ott valakivel…

Mint kiderült, nem is reménykedtem a lány láthatásában olyan hiábavalóan. Ahogy ott könyököltem a pulton, álmosságtól leragadó szemekkel, abban a hülye fekete köpenyben, megláttam. Ugyanannál az asztalnál ült, mint legutóbb, a maga titokzatos bájával beolvadva a terembe. Furcsa, anélkül jutott be, hogy észrevettem volna, pedig a szemem szinte egész végig az ajtón volt. Elindultam volna, de láttam, hogy Eszter az asztala mellett áll, úgyhogy nem mozdultam. Már megint olyan eszméletlenül szép volt! Szinte már fájt ránéznem. Dús, sötét haját halványkék szalaggal kötötte össze, ami, bevallom, egészen letaglózott, ugyanis elmúlt 2 évemben senkit se láttam szalaggal a hajában szaladgálni. Hozzáillő top, és egyszerű farmer volt rajta. Sőt, még a cipője is kék volt! Az a gyönyörű világoskék, ami úgy kiemelte haja és szeme színét is, a lábán is ott volt. Fényes, magas sarkú körömcipő formájában. Elképesztő cipő volt- máson biztosan borzalmasan festett volna, de neki csodásan állt.

Bámészkodásomból egy kemény tárgy zökkentett ki, ami a fejemhez koppant.

- Ma te zársz! – hallottam Eszter vidám rikkantását, és már tudtam, hogy a kulcsokkal talált el.

Annyira nehezen telik el 2 óra. Nézed az óramutatót, szuggerálod, hogy mozogjon már gyorsabban, erre direkt úgy tűnik, mintha megállt volna az idő. Szaladgálsz az asztalok és a pult között ide-oda, a kötényed mindig elcsúszik, és az idő csak nem múlik. Legalábbis nekem úgy tűnt. És amikor végre valahára eljött a zárás ideje, Leona még mindig ott ült az asztalánál, és egy spirálfüzetet olvasgatott. Örömmel siettem oda hozzá.

- Sajnálom, hölgyem, záróra van- igyekeztem tényleg olyan udvariasan megszólalni, amennyire az lehetséges. Felnézett rám azokkal a ragyogó ibolyaszemeivel.

- Elnézést… nem maradhatnék még? Ömm… és… nem akarsz ideülni egy kicsit? – kérdezte, édesen elpirulva hozzá.

- Dehogynem!

A szemem felcsillant, és a kelleténél talán több lelkesedéssel húztam ki az előtte lévő széket.

- Eriknek hívnak, ugye?

Bólintottam.

- Oké… csak… nem akartam hülyeséget mondani, ha szólok hozzád.

Nem bírtam magammal. Muszáj róla még többet megtudnom. Muszáj. Kell.

- Miért nem akarsz hazamenni?

Összeszűkült a szeme, a kezét karba fonta, és elég szúrósan nézett rám. De mindez nem tartott egy percig sem, megenyhült, és elmosolyodott.

- Mondd csak, te mindig jóba voltál a szüleiddel? – kérdezett vissza csevegő hangon.

- Igen- biccentettem komoran, mert, ha valamiről nem akartam most beszélgetni, akkor az az anyám és az apám volt.

Csilingelőn felkacagott. Olyan volt, mint amikor egy csomó üvegpoharat viszek egyszerre, és a poharak egymáshoz koccannak. Imádtam.

- Na, ez rólam nem mondható el. Mostanában kifejezetten rosszul jövök ki velük. Szóval, ha tehetem, inkább kerülöm a házunk táját. Tudod, olyan, mintha két időzített bombával lennék összezárva, ami bármikor robbanhat.

Megint a nevetés.

Annyit beszélgettem vele, hogy nem is tudom, mikor jöttem haza. Felhőkön lépdeltem, fodros szélű, forráskék vattacukor felhőkön. Apám, kezdek nagyon közhely lenni. Annyira különböznek a nézetei az enyémektől, és annyira jó, hogy megismerhetem őket. Mert ezzel őhozzá is közelebb kerülök. Minden apró titok, egy rejtett csillanás a szemben, egy tétova, befejezetlen mozdulat, minden nevetése- elárul valamit magából. Lassan engedi, hogy lássam, ki is ő valójában.