Azt mondtam volna, hogy szeretem? Ez nem igaz. Utálom. Persze, a szívem mélyén tudtam, hogy nincsen igazam. Abszolút nincsen. Olyan sokáig ott volt az orrom előtt, én pedig nem vettem észre, mert kergettem az ábrándjaimat, és eszembe se jutott volna ott keresni. Én nem akartam őt, én voltam vele elutasító, és most persze én siránkozom. Komikus, nem?

Persze, hogy joga van Jasmine-t kúrni, végülis, igazán nem rossz nő, és legalább egy kosárral jobb nálam, de… Jójó, nincsen de.

Nem tudtam, mióta nem mozdultam ki a szobámból, nem is érdekelt. Jó pár napja kuporoghattam itt, könyvvel, amit nem olvastam, zenével, amire nem figyeltem oda. Kopogást hallottam az ajtómon.

- Menj innen – morogtam.

- Nem mehetek- hallottam kintről Melanie sóhajtásnak is beillő hangját. – Ma van a premier, és neked, mint női főszereplőnek, ott kell lenned. Szóval pattanj ki az ágyból, fürödj meg, öltözz fel, és gyakorold a mosolygást a tükör előtt, jó?

- Nem megy.

- Rora, ide figyelj, ne szórakozz velem…

- Nem szórakozom! Begörcsölt a vádlim.

A lábamnak persze az égvilágon semmi baja nem volt, szimplán nem akaródzott kimásznom az ágyamból. Bár, nektek, azt hiszem, hősiesen bevallhatom, nem éreztem magam elég erősnek, hogy szembenézzek az ott jelenlévőkkel. Sokkal egyszerűbb volt itt ülni, búskeserű magányomban, és sajnálni magam.

Melanie átjutott az ajtón. Nem kérdeztem meg, hogyan sikerült neki, pedig úgy rémlett, kulcsra zártam, de neki is lehetnek persze rejtett képességei. Elhúzta a függönyt, hagyta beáramlani a téli fényt az ablakomon.

- Na, gyerünk, dolgunk van- csapta össze a tenyerét, én meg azon kaptam magam, hogy engedelmeskedem neki.

Összehúzott szemmel méregettem a tükörképemet.

- Ez nem én vagyok- jelentettem ki teljes magabiztossággal. És szentül hittem ebben! Az a lány annyira nem hasonlított rám. Hosszú haját megmosták, bonyolult kontyba csavarták, innen-onnan a sok fixáló ellenére is kiszabadult néhány csintalan szál, de csak még teljesebbé tették az összhatást. A sminkje olyan volt, mintha nem lenne. Amitől persze mindenki rögtön tudja, hogy ott van. Én láttam szempilláim bravúros ívét, arccsontom meghosszabbodását, bőröm látszólagos simaságát. Testemre a Lennarddal vásárolt ruha simult, lábamon Melanie fehér cipője fénylett.

- Dehogynem! –nevetett bájosan, és még egyszer végighúzta a spirált szempilláin. Ő maga halványrózsaszín, térdig érő ruhában volt, tüllszoknya úgy repült körülötte, mint a habos vattacukor. Haja feltűzve, nyakában pillangós nyaklánc. Mint egy huncut kis tündér.

- Melanie, komolyan mondom neked, ha nem álltok itt előttem egy perc múlva, talpig harci díszben és bájosan műmosolyogva, hogy ELINDULHASSUNK VÉGRE, akkor komolyan mondom, hogy nem állok jót magamért!

Lennard ingerült hangja hallatszott kintről. De barátnőm csak legyintett.

- Jó,jó, mindjárt! – rikkantotta, és –műszempilla?!- szempilláira apró strasszokat ragasztgatott.

- Na, kész- csapta össze a kezeit, majd megmarkolta az enyémet, és vonszolni kezdett kifelé a lakásból. Hé! Akartam tiltakozni- szállj le rólam! Én nem megyek!

De mire észbe kaptam, már a kocsinál voltunk, engem betuszkoltak a hátsó ülésre, ők ketten pedig az első üléseken foglaltak helyet.

Hogyan is magyarázhatnám el nektek, milyen érzés a vörös szőnyegen állni? Igazából csak egy szőnyegen, ami vörös, de tulajdonképpen a lényege ugyanaz. Hogyan is érezhetnétek át azt, amikor az a sok ember csak téged ünnepel?

Ahogy kitettem fényes harisnyába bújtatott lábamat az autóból, ahogy mosolyogva felálltam, és végignéztem a lelkes tömegen…megrészegültem. A vakuk kereszttüzében sétáltam végig a bejárathoz, mindenki engem akart látni, az én helyes kis pofimat akarta lencsevégre kapni. Leültem a kipárnázott bársonyszékre, lehunytam egy pillanatra a szemem. Szóval ez a hírnév, amire vágytam, ami megrészegít mindenkit, köztük engem is. Hányan vágynak rá, és mégis, hányan nem kaphatják meg soha…! Én pedig itt ülök, és pillanatok múlva elindul előttem a film, aminek én vagyok a főszereplője…

A film csodálatos volt, habár legtöbbször inkább nem akartam volna látni a saját fejemet. De minden úgy sikerült, ahogy elképzeltem.  Még hátra volt az afterparty. Ezen sokkal kevesebb kedvem volt részt venni, nem éreztem magam elég erősnek hozzá, hogy Jimi barna szemeibe nézzek. És mégis meg kellett tennem.

Ott álltam egy asztalnál, kezemben egy pohár kóla, és végigjárattam a szememet a többieken. Ott volt Markus, fehér ingben, nyakkendőben, boldogságtól sugárzó arccal. Lennard és Melanie, kézen fogva, a legszebb szerelmespár, akit valaha is láttam. Jasmine-t is felfedeztem a terem végében. Térdig érő, halványzöld ruha volt rajta, vörös haja bonyolult frizurába kényszerítve, és férfiasan be kell vallanom, nagyon jól nézett ki. Keserűség mart belém, mikro láttam, hogy egy fiúval szórakozik már megint. Feljebb emeltem a tekintetem, látni akartam a barna fürtöket, és… nem ő volt az.

- Michael?! –szólaltam meg önkéntelenül, de a zsivaj elnyelte a hangom.

- Mégis, mit vártál? Hogy majd én leszek az? – hallottam magam mellett Jimi hangját. Nem fordultam meg.

- Igen. Kábé.

- Ez nem igaz- csattant fel- Megmondtam, hogy félreérted! De te sosem hallgatsz rám!

- Azon nem sok volt félreérthető- vágtam vissza elfúló hangon. Megragadta a karom, és szembefordított magával. Kész tanulmány volt a szeme. Valami eszelősen égett, és égette a sajátjaimat is…

- Megmutassam neked, mit nem lehet félreérteni? - kérdezte indulatosan, mégis vigyorogva.

- Mutasd- vetettem oda neki, vállamat megrántva.

Még szélesebbre húzta azt a csibészes vigyort, magához vont, és… megcsókolt. Nekem pedig remegett minden porcikám, szorosan bújtam hozzá, és nem akartam elengedni. Hiszen megkaptam, amire régóta vágytam- csak nem tudtam róla.

- És ezen mi az, amit nem kéne félreértenem? – súgtam a fülébe.

- Szeretlek- jött a válasz.

- Akkor jó. Mert én is téged.