Éppen becsaptam a befejezett könyvet, mikor aljasul a gondolataimba tolakodott az ajtócsengő hangja.

- Megyek már!- kiáltottam oda bosszúsan, valami ruhadarabot keresvén, amivel eltakarhatom fürdőruhás mivoltomat. A végén sárga sortban és fekete trikóban járultam az ajtó elé.

- De lassú vagy, édes- hallottam az ajtó mögül Ádám hangját, amíg a láncokkal és a riasztóval matattam. Ez is Andrea miatt van, miatta meg az átkozott paranoiája miatt. Utáltam, hogy ha nem volt itt, mindenféle biztonsági berendezés vett körbe. Kezdtem klausztrofóbiás lenni.

- Bocs, hogy nem termek itt rögtön, ahogy meghallom hívó szavadat. –morogtam neki dühösen..

- Semmi gond- rikkantotta a szokásos, fékeveszett vidámságával. – Képes vagyok várni rád.

Lemondóan felsóhajtottam. Nem igaz, hogy nem érti. Nem igaz, hogy nem veszi észre, hogy én nem akarom őt, nem szeretem őt, nem élvezem a vele töltött időt.

De ahogy kinyitom az ajtót, és ott áll, a maga gyermeteg, hirtelenszőke, izmos valójában, kezdem sajnálni. Ő csak azt akarja tenni, amiről azt hiszi, hogy helyes. Meg amiről a szülei és az én anyám azt gondolja, hogy helyes.

- Szia- mosolygott rám, és nyelve máris a fogaim közt kószált. Undorodtam tőle. A kólaízű leheletétől, a körém kulcsolódó, hivalkodóan izmos karjaitól.

- Hagyj már!- püföltem a mellkasát. Meglepetten vált el a számtól, arcán a gyerek arckifejezése, akinek anyuka azt mondja, nem játszhat tovább a kisautóval, jöjjön fürdeni. Izzadó tenyerét még mindig a derekamon nyugtatta. Én külön érzékeltem minden lélegzetvételét, az összes ujjának tapintását az anyagon keresztül a bőrömön, és hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy fel ne pofozzam. De így se bírtam pár másodpercnél tovább ilyen közel hozzá.

 - Szállj már le rólam- fordultam ki az öleléséből, amitől még érthetetlenebbé tettem számára a helyzetet. Igazából magam sem értettem, mi ütött belém. Talán a régóta dédelgetett vágy, hogy más legyek, mint Andrea dédelgetett kis ölebe, aki szófogadóan tipeg ide-oda, és mosolyog. Kegyetlen, hideg tűz égetett, kipirosította orcámat, csillaggal hintette meg a szememet. A késztetés, hogy fussak, üvöltsek, rúgjam le magamról a zsákot, amit rám kényszerítettek. Ahogy néztem magam előtt a csodálkozó gyermek arcot, a napbarnított bőrt, a trikó alól kivillanó izmokat, egyre tisztábban láttam magam előtt az útvonalamat. Elsőként ettől a gazdag, úri fajankótól kell megszabadulnom.

- Tűnj el- sziszegtem neki, hajamat hátravetve, hátamat kiegyenesítve. Hatalmas szemekkel nézett rám.

- Jó… hát… ha… most nem akarsz látni… akkor visszajöhetek később is. Tényleg.

Igyekezte arcvonásait olyan formájúra rendezni, amivel érzékelteti, mennyire nem szívesen hagy itt. Milyen unalmas lesz a délutánja az én társaságom nélkül. Vagy csak az elmaradt numeráját sajnálta? Mindenesetre ez csak még szánni valóbb kifejezést kölcsönzött neki. Talán ez váltotta ki belőlem ezt a beteges undort. Ahogy nem bírt felnőni. Ahogy mindig próbálta másnak mutatni magát, mint amilyen. Undorító.

- HÁT NEM ÉRTED? TŰNJ MÁR EL! SOHA TÖBBET NEM AKARLAK LÁTNI? FELFOGTAD? – üvöltöttem a megrökönyödött arcába.  Kivágtattam az előszobába, felkaptam a kulcsomat, a telefonomat, meg némi pénzt a komódról, belebújtam egy különösen ízléstelen cipőmbe.  Sárga balerina volt, cseresznye mintákkal, és műanyag sárga masnival. Andrea szerint undorító volt. Szóval szerettem hordani.

- Itt ne legyél, mire visszajövök! – kiabáltam vissza a gyanús csendbe burkolózó nappalinak. Az ajtót már megint olyan erővel csaptam be, hogy szegény zsanérok szabályosan sikoltoztak a felháborodástól.

Meneteltem Pest koszos utcáin, szórakozottan egy kavicsot rugdaltam magam előtt. A nap égető sugarai átforrósították tarkómon összekötözött tincseimet. Vitt a lábam, lábfejem, és a műanyag sárga cipőcske messze, távol az otthonomtól.  Ne kérdezd, miért csináltam. Hiszen nem tudom megmagyarázni. Elszöktem. Futottam az életem elől, a rohanvást közeledő végzetem kitárt karjai közé.

ÉS egyszer csak ott találtam magam a bár ajtaja előtt. A nyári nap ellenére sem szűrődött ki belőle semmi világosság. Nekem mégis olyan hívogató volt, a maga sejtelmes valójával. Közeledtem az ajtó felé, kinyújtottam a kezemet a kilincs felé… és kitárult előttem. Én pedig belenéztem az eddig az ajtó üvege mögött rejtőző kék szempárba. Erik.