Nem tudtam, mit higgyek. Valóban ott állt volna előttem az a tünemény, vagy a látszat néha valóban csal? A szemem majd kiugrott a hatalmas koncentrálástól. De hát ott volt. Állt, arcán megrökönyödött mosoly, hajának néhány tincsét félrevitte a kósza szellő, ibolyaszemei csak úgy csillogtak.

- Szia- mosolyodtam el magabiztosan, elhatároztam, hogy most nem menekülhet a kezemből. Egyszerűen, ha ott volt, az élet apró pillanatokra hullott, és ha elment, ezek a szilánkok újra üveggé álltak össze, az idő végeláthatatlan folyamában.

- Ma nem te zársz? – nézett fel rám.

- Nem, Eszter- ráztam meg a fejemet, fellibbenő fekete hajam látni engedte másik szememet is. Győzedelmesen elvigyorodott, és kézen fogott.

- Gyere velem sétálni!

Én pedig mentem utána, mint pelyhes seggű kiskacsa a mamája után.

- Hova?- kérdezte, és kisöpörte arcába hulló tincseit.  Vállat vontam.

- Jó, akkor menjünk a játszótérre.

Már nem kérdezett. Kijelentette. És hogy nem szóltam, magyarázott tovább.

- Ne nézz hülyének, kérlek. De imádok ülni a hintán, és lógatni a lábam.

Elkomolyodtam. Most már ez is a gyerekkoromat juttatta eszembe.

Kezem a derekán, keze a nyakamon, ajka az ajkamon.

- Erik…- suttogta bele a számba.

- Hm? –simítottam ki arcából szőke hajszálait.

- Ugye- bújt hozzám közelebb- együtt maradunk?

- Hát persze- bólintottam teljes meggyőződéssel. Hiszen mi lenne, ami elválaszt engem Orsitól, a szőke, macskaszerű kedvesemtől? Akkoriban sose gondoltam volna, hogy elkerülök a faluról, fel, a koszos, szmogos fővárosba, és egy miniatűr belvárosi bérlakásban tengetem a napjaimat.

- Örökre? – emelte rám azokat az édes zöld szemeit, amiért akár még a csillagokat is lehoztam volna az égről, ha arra kér. De ő nem kért rá. Sose kért tőlem lehetetlent. Neki elég volt az, hogy mellette vagyok, combom az övéhez simul. Órákat tudtunk így ülni egymás mellett. Csendben, egyetlen szó nélkül. És mégis úgy éreztük, hogy jól töltöttük el az időt.

- Örökre- suttogtam 14 évem minden komolyságával.- Örökre.

Alattunk pedig ringott a hinta. Hinta-palinta.

- Mi baj?- lépett hozzám közelebb, meztelen combja a lábamhoz ért.

- Miből gondolod, hogy bajom van?

- Olyan hirtelen elhallgattál, és… Na jó, végülis mindegy- vont durcásan vállat. Nem magyaráztam el neki. Nem magyarázhattam.

Odaértünk a játszótérhez. A füvet éppen előttünk nyírták le, édes kesernyés illat szálldosott a levegőben, beitta magát nyálkahártyáinkba. Néztem, ahogy szalad előttem, táncos lábait gyorsan kapkodva maga elé, és felugrik a hintára.

- Gyere- integet nevetve- elférünk itt ketten is. Megadóan telepedtem mellé a széles bükkfa hintára, majd előhúztam zsebemből a cigarettákat rejtő dobozt.

- Kérsz?- kínáltam felé. Látszott rajta, hogy élből visszautasítaná, mert nyitotta is szólásra a száját, aztán mégis azt mondta:

- Igen, köszönöm.

Így hát együtt füstölögtünk, károsítva tüdőnket, ő néha köhécselt közben, én meg lesöpörgettem a ráhulló hamut a nadrágomról.

- Mondd, Erik- fújta ki a füstöt- te szereted a szüleidet.

- Igen, szerettem őket- válaszoltam nagyon halkan. Kérdőn emelte rám ibolyaszemeit.

- Hogyhogy csak szeretted? –kérdezte csodálkozva. Most már muszáj volt ránéznem.

- Meghaltak 10 éves koromban.

- Sajnálom- suttogta, és látszott rajta, hogy tényleg. Még a kézfejem is megérintette.

- Sose. Azalatt a 8 év alatt már sikerülnie kellett volna túltennem magamat rajtuk. És te miért utálod őket?

Elgondolkozva lóbálta a lábát.

- Aput csak azért, amiért itt hagyott Andreával.

- Andrea?- vontam fel a szemöldököm, Csak legyintett.

- Az anyám. Utálom. Irányítani akarja az életemet. Ami alapból oké lenne, hiszen minden anya ezt csinálja, nem igaz? De ő teljesen át akarja venni az uralmat felettem. Különben is, mindig egy huszárszázadosra hasonlított- teszi hozzá mosolyogva. Szerettem, ahogyan mosolyog. Olyan lassan terült szét az arcán… először csak a szája két sarka mosolygott, majd az ajkai, míg végül a szeme is vidám lett.

- Ez nem is hangzik olyan rosszul-, fűztem hozzá óvatosan. Hitetlenül felhorkantott.

- Nem neked kell vele együtt élned. Kisgyerekként még szerettem. Talán valamikor ő is engem. De apu sokkal jobban szeretett engem, mint őt. Legalábbis… azt hiszem. Bár azért van még bennem kétely. Akkor miért hagyott magamra vele? Ő pont úgy tudta, milyen önző és számító, szeretetre képtelen kígyó az a nő.

- Talán azt hitte, megváltoztatja az idő- szúrtam közbe. Szomorúan mosolyogva ingatta a fejét.

- Biztosan nem.

- Vagy tudta, hogy ő majd mindent megad neked.

- Ez végül is… lehetséges- nézett fel elgondolkodva a lilássá sötétülő égre- Mert tényleg mindent megkapok tőle. A szeretetet kivéve.  Bár a maga módján, azt hiszem, azt is igyekszik pótolni.

- Hogyhogy? –csodálkoztam rá. Keserűen felnevetett.

- Ádámmal. Tudod, ő az a szőke srác, akivel először a bárban láttál.

Hogyne emlékeznék. A gondos neveltetés ellenére is primitív szemek, az erőszakos hang, a hivalkodóan izmos felkarok… Most értelmet nyert, hogyan kerülhettek össze ezek.

- Én nem akarom ezt az egészet Ádámmal folytatni. Azt hiszem, sosem akartam igazán. Én olyasvalakire várok, aki… nem is tudom. Aki törődik velem, érted? Aki ha látja rajtam, hogy szomorú vagyok, átölel, és megkérdezi, mi bajom. Valakit, aki törődik velem, tudod?

Félénken mosolygott fel rám. Én pedig vissza, próbáltam érzékeltetni vele, hogy én itt vagyok, törődök vele, csak szólnia kell, ott vagyok… Aztán eszembe jutott Zsálya is.

- Mondd csak, Leona, ráérsz hétvégén?