Muszáj elmennem. Muszáj visszatérnem hozzá. Szeretlek. Jó volt veled, a jónál is jobb,, és úgy érzem, az idők végezetéig ott tudnék maradni a karjaidban. Talán még folytathatnánk egy darabig, talán még működne is- de rájönne. És az fájna neki. Rettenetesen fájna. Te vagy a legjobb barátja. Nekem valószínűleg próbálna megbocsátani, de neked nem. És én nem akarom, hogy rajtam vesszetek össze. Nem akarom, hogy fájdalmat okozzunk neki. Szeretlek. Szeretem. Imádom a zöld szemeid, a huncut mosolyod, a hangodat. Emlékszel, amikor azt mondtad, a te vállad mindig itt lesz, hogy sírjak rajta? Most sírnék, most kellene, de késő, nem tehetem. Nem tudunk csak barátok maradni. Újra és újra eszünkbe jutna ez az éjszaka, egymásnak feszülő testünk, és ez előbb-utóbb feltűnne valakinek. Ha mást nem, neki biztosan. Ezt nem tehetem meg vele. Úgy szeretett, annyit törődött velem. Képtelen vagyok otthagyni. Hozzászoktam, mint bulémiás a kaja utáni hányáshoz. Annyira sajnálom, hogy nem adhatom meg egyszerre mindkettőtöknek, amit megérdemeltek.  Te annyira életrevaló vagy. Menj, keress magadnak egy lányt, fénylő hajjal, darázsderékkal és hosszú lábakkal! Keress benne mindent, ami én nem voltam. El kell engednelek. Neked pedig menned kell. Nem érdekel, mennyire fog ez nekem fájni. Hiszen most is fáj, az, hogy nem tudok köztetek választani, egyáltalán az, hogy döntésre kényszerültem. Hiszen annyira különbözőek vagytok. És én mindkettőtöket szeretlek. De magatokért. Hisz mit lehet szeretni egy emberen? A mosolyát? Nem, nem lehet csak azért szeretni valakit, mert zöld a szeme, parázs a hangja, izmos a karja, és jól áll neki a csőgatya. Nincs igazam? Ez olyan, minthogy azért sem utálhatsz valakit, mert nem olyan, mint te. Vagy mert púpos, görbe a lába, zsíros a haja, sárga a foga. Ki vagyok én, hogy dönthessek? Hogyan választhat az ember két lélek közül? Nincs, ami rákényszeríthetne. És mégis muszáj. Szeretlek. De perpillanat őt jobban. Sajnálom.