* úgy 6 hónappal később (június)

Sokszor elfog a kétely, valós-e, ami velem történik. Létezik-e egyáltalán szerelem? Győzködöm magam, igenis, kell léteznie! A sok költő, a számtalan író, és boldog pár, csak nem tévedhettek mind? És ilyenkor jön Ő. Elég meglátnom szemének egy apró felvillanását, egy önfeledt mosolyát, ahogy összegörnyed a nevetéstől, ahogy hosszú ujjai közé fogja a cigarettát… Elmossa a bennem lévő kétely maradékát is.

Fáradtam döntöttem fejemet a kórházi ágy paplanára, hajam kiszabadult a copfokból, kavargó örvényként indult lefelé. Egy ideje az egy copfot kettőre cseréltem, ami nem csak az arcomhoz állt jobban, hanem Lennard is tudott azzal szórakozni, hogy Harisnyás Pippi mód felcsavarta. Csend volt. Nem hallatszott semmi, csak Rora szuszogása, és a szívét figyelő gépek csipogása. Mosolyogva aludt, kezét a hasán nyugtatva. Az orvos azt mondta, holnap meglesz a gyerek. Ha mást nem, bead neki egy gyorsító injekciót, hogy nyaralni mehessen- húztam mosolyra a számat én is.

Ajtónyikordulás hallatszott. A nagy villanyt nem merte felkapcsolni, várta, hogy én nyúljak az éjjelilámpáért.

Halvány derengés töltötte be a szobát, mosolyogva állt az ajtóban, a mögötte lévő sötétség kontúrozta alakját.

- Szia- kaptam tőle egy kései koncert illatú puszit. - Hogy van?

- Farfekvéses a gyerek- suttogtam neki. – De az orvos szerint holnap már jön.

- Fáradtnak tűnsz- simogatta a combom. Arrébb söpörtem a kezét.

- Bírj magaddal, Kaulitz.

- Bocs. – vigyorgott.

Hálásan bújtam hozzá, tenyeremet a szívére simítottam, élveztem, hogy vele lehetek. Úgy hozzászoktam a jelenlétéhez, mint a droghoz. Szabályos elvonási tüneteket éreztem magamon, ha huzamosabb ideig távol volt.

- Fáradtnak tűnsz- dünnyögte.

- Az is vagyok.

- Miért te ülsz itt már megint az apja helyett?

Elnyomtam egy ásítást.

- Az apja is itt ült velem egészen idáig. Most küldtem haza, mert azt akartam, pihenje ki magát, hogy holnap eléggé boldogan mosolyoghasson. Ja, és hogy ne legyenek lila karikák a szemei alatt.

- Értem- mormolta álmosan, látszott rajta, hogy neki is mindjárt előrebukik a feje és elalszik.

 - Nem mehetnénk haza?- motyogta durcásan.

- Nem. –válaszoltam- Én itt akarok lenni, amikor Sebastian először néz szembe a világgal.

- Aha. Akkor itt alszunk egymás vállán?

- Pontosan.

Hallgattam a lélegzését, éreztem tenyerem alatt a szívét dobogni. És lassan tényleg lehunytam a szemem, hagytam, hogy elsodorjon az álmok tengere.

Viaszbábuk. Rengeteg. Mindegyiknek másmilyen az arca, mégis, mindegyiken ugyanaz a gonosz vigyor, a rohadó fogakkal. Mozognak. Bizonytalanul, kitárt karokkal közelednek, imbolyognak felém. Futnom kell. A lábam nem engedelmeskedik. Magamra parancsolok: szedd össze magad! Rohanok, rohanok, rohanok, ahogy csak a lábam bírja, vastag kőfalak között, lovagi páncélok mellett. Egy kis csomagot szorítok a mellkasomhoz, érzem, hogy meg kell védenem, bármi áron. Az életem árán is. Befordulok egy sarkon- zsákutca. Visszafelé indulnék, de elállja az utamat egy bábu. Járomcsontján megfeszül a viaszos, sárga bőr, kivillantja feketévé vált fogait. Fél kezét kinyújtja felém és a csomagom felé…

- Ébredj már! –rázogatta valaki a karomat, én pedig hálás voltam neki, hogy kiszabadított rémálmomból.

- Tök éber vagyok-, motyogtam, és felemeltem a fejem. Lennard arcát láttam magam felett.

- Megindult a szülés. – közölte, én pedig megmerevedtem előbb megkezdett mozdulatom közben.

- Bill?

- El kellett mennie.

- Mégis, mennyit aludtam?

- Elég sokat, azt hiszem. Gyere, sétálgass velem idegesen a szülőszoba előtt.

Mosolyogva kézen fogtam, úgy járkáltam vele fel-alá a kockás csempés folyóson. Fehér, fehér, zöld… Fehér, fehér, zöld… Ismétlődtek a kockák folyamatosan, úgy rémlett, már legalább ezerszer láttam ezt a sorozatot ma. Magas, göndör hajú alak szaladt felénk, arca, haja zilált.

- Elkéstem?

Lennard vállat vont.

- Attól függ, mikorra akartál ideérni.

- Jajj, ne szórakozz most velem!- lehetett hallani a hangján, hogy ideges. Sokat tudóan vigyorogtam a háttérben. Talán akkor szakadt rá a tudat, mekkora felelősséggel jár egy gyerek, és hogy talán 16 évesen mégse alkalmas az apaszerepre…

- Bent van- bökött fejével Lennard a szülőszoba ajtaja felé. Jimi megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Mióta? –kérdezte.

- Másfél órája.

Így hát ő is csatlakozott mérgezett egérhez hasonlatos fel s alá rohangálásunkhoz, idegesen rágta a szája sarkát. Anyja-apja kijelentette, hogy ők ugyan egy garassal sem fogják támogatni őket a gyerekkel. Sosem mondta, de láttam rajta, ez mennyire rosszul esik neki. Kibéreltek egy lakást, Rorával közösen, és közös bankszámlát nyitottak, ahova a legutóbbi filmjükből befolyt összeget utaltatták. Gondolták, ha szűkösen is, majd meglesznek valahogy. Én pedig magamban kárörvendően vigyorogtam azon, hogy ha ezek a zord szívű nagyszülők meglátják unokájukat, azonnal visszavonják majd ezt a sok sületlenséget, amit összehordtak.

- Mi tart ennyi ideig? – csattant egyszer fel, leült a műanyag székre, kezébe temette az arcát. Leültem mellé, óvatosan megérintettem a térdét.

- Farfekvéses a gyerek. Ebből adódhat némi komplikáció.

- De minden rendben lesz, ugye? – emelte rám aggodalmas, mégis reménykedő szemeit.

- Hát persze- vágtam rá gyorsan, a kelleténél talán kicsit gyorsabban, de úgy nézett ki, mint akit ez a rögtönzött válasz is megnyugtatott.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire Rora sápadtan, de sosem látott boldogsággal az arcán ki lett gurítva a műtőből. Válla mellett az apró, ráncos csecsemővel. A pici fejét már most sötétbarna pihék borították, apró kezeit ökölbe szorítva, összegömbölyödve feküdt a pólyában. Ezen a napon nézett hát Sebastian Ochsenknecht először szembe a világgal, és azzal, ami ott várta.