Az udvaron ültünk, a magammal hozott, sonkás kiflit harapdáltam, lábamat lógáztam. Tina magyarázott valamit mellettem, de én a szemben lévő padnál ülő párost fikszíroztam. Próbáltam rájönni, mit szeretnek egymáson, meg akartam érteni, hogyan működnek, mint Sylar a Hősökből. Mi mozgatja őket, mit lát benne szépnek, mi az, amit az erényének tarthat…

Arra eszméltem, hogy Tina oldalba bök.

- Akkor átjöhetek hozzád ma délután?

- Persze- vágtam rá gondolkodás nélkül, és haraptam egy újabbat a kiflimből. Az udvaron egy szőke hajú, kockás sálas fiú haladt át, fejét lehajtva. Összehúzott szemmel méregettem, annyira ismerősnek tűnt nekem… A járása, a fejtartása, még a félretaposott tornacipője is.

- Az kicsoda? –kérdeztem Tinától, fejemmel a szőke srác felé bökve.

- Igazából nem tudom - mondta a lány percnyi gondolkodás után - Azt hiszem, Daninak hívják. De nem vagyok benne biztos. Miért érdekel?

- Csak úgy- vontam vállat. És majdnem igaz is volt. Biztosan csak véletlen, hogy őt is ugyanúgy hívják.

- Gyere, mennünk kell-  fogta meg Tina gyengéden a könyökömet. Lassan bólintottam, de közben még mindig a padnál ülő párost figyeltem, a lány mozdulatát, ahogy a fiú kezéért nyúl… Gondolatban leköptem magam.

Fizika óra volt, a tanárnő lelkesen gesztikulálva magyarázott a fekete táblánál. Fejemet oldalra döntve, kézfejemre támasztva ültem, pálcikaemberkéket rajzolgattam a füzetem margójára. Hozzá voltam szokva, hogy a tanárok tőlem sosem kérdeznek semmit, mintha feltételeznék, hogy nem értem mondanivalójukat. Épp ezért váratlanul ért a nekem szegezett kérdés:

- Nos, kisasszony, meg tudná mondani nekünk, mit nevezünk fénytörésnek?

- Öhh… nem. – nyögtem ki nagy nehezen. A tanárnő fejcsóválva nézett rám, körülöttem több kéz is emelkedett a magasba. A tanerő felsóhajtott.

- Tim!- bökött a mögöttem ülő fiúra.

- Ha a fénysugár eltérő fénytani sűrűségű anyagok határán átlép, iránya megváltozik. Ezt a jelenséget fénytörésnek nevezzük. - hadarta le egy szuszra a fiú. Majdhogynem a szám is tátva maradt.

- A jövőben a kisasszony is lesz szíves idefigyelni - mondta az idősödő nő, és visszafordult a táblához. Elpirultam, és a füzetemet kezdtem el bámulni. Lelki szemeimmel szinte láttam magam előtt a hullámos tincsek keretezte arcot, az ajkakon ülő kárörvendő vigyort. Tina legyintett mellettem:

- Ne is törődj vele. Most hagyta el a férje. Mondjuk nem csodálom- kuncogott csintalanul. Az óra hátralévő részében azonban csendben maradtunk, és figyeltük a táblánál elhangzottakat.

A konyhában ültünk Tinával, ő fekete teáját szürcsölgette, én pedig egy gyöngynyakláncot fűztem. Érdeklődéssel figyelte, amint felveszem a tűre a rózsaszín gyöngyöket, majd átfűzöm az előzőkön, és így tovább.

- Nekem ehhez sosem lenne türelmem- csóválta a fejét, és belekortyolt a teájába.

- Pedig nem nehéz – vontam vállat.

- És milyen szép… - mutatott rá a rózsaszín-fehér gyöngyökből lassan kibontakozó formákra.

- Neked adom, ha kész lesz.

- Kösz- mondta, és az ablakhoz lépdelt. Egy darabig csend volt, csak a gyöngyök hangja hallatszott, ahogy végigcsúsznak a cérnán; meg a falióra ketyegése.

- Nézd már! –kiáltott fel egyszercsak Tina lelkesen- Cat!

- Hogy kicsoda? –vontam fel a szemöldököm, és újabb gyöngyszemet sorakoztattam a többi mellé.

- Gyere, nézd meg! – lengette Tina hívogatón a tenyerét- Jézus, de rég láttam utoljára!

Kíváncsian léptem én is mellé, el nem tudtam képzelni, ki lehet az, akinek viszontlátása ekkora örömet vált ki barátnőmből.

A járdán a szőke copfos fiú, Tom közeledett, egy rózsaszín hajú lány kezét fogva.

- Mi van, ez ezeknél valami becsípődés?- mormogtam. Tina nem késlekedett kisegíteni a válasszal.

- Lehetséges. Bár Catnek szinte hetenként más színű a haja. Legutóbb kékkel láttam.

- Aha.

- Ne legyél már ilyen savanyú- bökött oldalba könyökével- Nagyon rendes lány.

Ahogy elnéztem a magas alakot, ez még akár igaz is lehetett. Mindenesetre Anánál sokkal szolidabb megjelenése volt. Könyékig feltűrt, fekete bőrdzsekit viselt, ami alól kilógott csillagos kardigánjának az alja és kapucnija. Feszes, sötét farmerjára lilás-rózsaszín lábmelegítőt húzott, hozzá passzoló színű cipellőt. Kedvesen mosolygott a mellette lépdelő fiúra, zöld szeme vidáman csillogott.

- És honnan ez a „Cat” név? – kérdeztem Tinát, és visszaültem az asztalhoz, hogy folytassam félbehagyott tevékenységemet.

- Ja, ez csak egy becenév.

- Gondoltam- szúrtam közbe, de fel sem vette.

- Az igazi neve Katarina. De mikor összejött Tommal, a srác elnevezte Catnek, és azóta mindenki úgy szólítja. Szólította.

- Hogyhogy csak szólította? – kérdeztem kíváncsian, és felemelkedem egy adag csokis kekszért.

- Elköltözött, miután… Mindegy. Nem is tudtam, hogy még együtt vannak.

- Miután…? –kérdeztem vissza. Tina legyintett.

- Nem érdekes.

Fogtam egy széket, szembefordítottam vele, ráültem, és úgy néztem rá, hogy biztos voltam benne, nem fog elmenekülni.

- Na, mesélj. Kik ők? Hogy kerültek ide? És… mit rejtegetnek annyira?