Peppermint-milk.

Nem az évekkel növekszünk, hanem a pillanatokkal. Nem hosszú évek munkája győzedelmeskedik végül a sorsunk felett, nem hosszú órák gondolkodása után hozzuk meg a legfontosabb döntéseket, hanem – még ha ellenkezően gondoljuk is- hirtelen elhatározásból. A legapróbb dolog is elegendő, hogy egész életedet tetőtől talpig felforgassa, elmozdítsa a benned békésen pihenő sárkányt, vagy felszínre hozza lelked mélyén a keserűség kavargó porát. És bármi felélesztheti a könnyű fuvallattal érkező, a szélbe rózsaszirmokat vegyítő szerelmet. Lehet ez egy kaján gondolat, egy gyors pillantás, egy korsó sor, rossz billentyű lenyomása a telefon készüléken, rossz utcasarkon való befordulás, vagy akár egy mosoly. Csak egy mosoly.

Dorian elmosolyodott, és beletúrt szertelenül, izzó parázsként kavargó üstökébe. A sötétben felvillanó, folyékony arany színéhez hasonlatos szemeivel, kivillanó, hegyes szemfogaival igazán félelmetes benyomást keltett.

Végre megvagy- gondolta, mikor a karcsú alak elsétált mellette. A lány mp3 lejátszójából kiszűrődő zenét is hallotta az éjszakai utca csendjében. Mióta várt már erre a pillanatra! Mikor a Láthatatlan azt mondta, hozza el neki a lányt, azonnal hozzálátott feladata teljesítéséhez: kontaktlencsét vásárolt, hogy elfedje világító szemeit, korhű ruhát öltött, és követte a lányt. Kifigyelte Porcelain szokásait, miként oroszlán lesi a fűszálak közül a békésen legelésző gazellákat. Kuncogni támadt kedve ettől a hasonlattól. Hiszen ki lehetne tökéletesebb oroszlán őnála, a vörösen lángoló hajkoronájával, vérszomjával, legyőzhetetlen erejével? Még a lány hatalmas barna szempárja, és szökellő, táncos mozgása is emlékeztette valamelyest a gazellákra. Felemelkedett guggoló testtartásából, érezte, ahogy előveszi a vadászat előtti izgalom, ahogy ereiben szétspriccel az adrenalin.

- Bú- lépett ki Porcelain elé a járdára, élvezte a lány elkerekedő szemeinek látványát, az ereiben gyorsabban száguldó vért, szívének felgyorsuló ütemét.

- Megijesztettél- mondta a lány remegő, könyörgő hangon. A férfi elbizonytalanodott. Nem ilyen reakcióra számított. Áldozatai ilyenkor többnyire sikoltozni kezdenek, majd egyszerre próbálnak futni a szélrózsa minden irányába, többnyire persze, sikertelenül.

- Ez volt a célom. – közölte vérfagylalóan hideg mosollyal, kezét pedig zsebre dugta. Halott testének nem árthatott a hideg, mégis úgy érezte, mintha fázna. Talán a szokás hatalma?

- Vagy úgy- bólintott a lány, hosszú, barna tincsei lágyan követték feje mozgását. - Akkor igazán büszke lehetsz magadra. Elérted, amit akartál.

A férfi nem értette. Nem és nem értette! Miért ilyen nyugodt, hogy lehet ilyenkor még humorérzéke, mikor magával a mosolygó halállal áll szemközt?

- Meghalsz- csodálkozott rá a Porcelainre. Az vállat vont.

- A halál békés. Könnyű. Élni nehezebb.

És akkor elmosolyodott. Szemfogakat kivillantó mosolya, ahogy ajka selymes bőre megfeszült, ahogy gödröcskék jelentek meg a kerek állon… Örökre a férfi retinájára égett. Soha annál szebbet nem látott.

- Bár festőnek mentem volna- sóhajtotta, és mellkasához ölelte a továbbra is mosolygó alakot.

Bőre régóta érzett újra, a lány forró leheletét bőrén, nyaka köré fonódó vékony karjait, a csillagos éjszaka csodáját. Repült, repült a törékeny testtel a városon keresztül, fel, fel az ég felé.

- Hova viszel? – kérdezte a lány. A férfi kisimított arcából egy bársonyos hajtincset.

- Meglátod.

Még kifinomult, szinte tökéletességig fejlesztett időérzékével sem tudta volna megmondani, mennyi ideig tartott, mire elérték a műholdra. Gyengéden letette a kezében tartott emberi lényt, majd mellé feküdt, karjait feje alá tette.

- Mi a neved? –szólalt meg ismét a lány, úgy látszott, tudásvágya kielégíthetetlen. Dorian elmosolyodott.

- Nevek… Nem jelentenek semmit,

Egy darabig csend volt, bámulták a fejük fölött elszórtan fénylő csillagokat.

- Mi vagy te?

Újabb felesleges, megválaszolhatatlan kérdés. Hiszen lénye miben létével és miben nem létével még ő maga sem volt tisztában.

- Erre megint nem tudok válaszolni.

A lány egy darabig szótlan volt.

- Akkor mégis mit akarsz tőlem?

A férfi válasz helyett Porcelain ajkaira helyezte ujját, végighúzta rajta, és megcsókolta.

- Most már értem – mosolygott a lány.

Dorian igyekezett eltelni a csodával, amit ettől a hús-vér lénytől kaphat, vigyázva érintette a testet. A lány ajkai édesek voltak, és mikor szeretkezés közben nyelve fel-alá járt rajta, Porcelain bőrének is olyan íze volt, mint kedvenc italának, a mentollal megbolondított, hideg tejnek. Édes íz, mely csípi az ember –jelen esetben démon- nyelve hegyét, ez a borzongató-ingerlő érzés mégsem kellemetlen, sőt, egyre jobb, és még jobban kívánod.

És amikor összefonódva feküdtek, fehér bőr a fehérrel keveredett, csillagokat hunyorogtató égbolt borult feléjük, a férfi megkérdezte:

- Ha azt mondom, szeretlek, elhinnéd?

A lány csak mosolygott.

Még akkor is ott ült ajkán a férfi számára mindennél értékesebb mosoly, mikor a Láthatatlan megneszelte árulásukat, felkutatta őket szolgáival, elválasztotta őket egymástól, a lányt megvakíttatta, majd a pokol fenekére száműzte mindkettejüket, örökös rabszolgamunkára… A lány még akkor is mosolygott.