Barátném sokáig nem válaszolt, csak elgondolkodva bámulta lassan kiürülő csészéjét.

- Na jól van- kezdett bele, és felült velem szemben a konyhapultra.

- Azt nem tudom, mi az, amire rejtegetés címszó alatt gondolsz. A srácokat kölyökkoruk óta ismeri mindenki, mióta az eszemet tudom, itt laktak. Ha még nem tűnt volna fel, Tim és Tom ikertestvérek. A szüleik biztos marha poénosak akartak lenni- fintorgott. Közbeszóltam:

- Akkor hogy-hogy más…

-… osztályba járnak? Sose hagyod, hogy végigmondjam!- teremtett le- Szóval, ikertestvérek, de Tim annyit hiányzott a szívműtétje miatt, hogy újra kellett ismételnie az évet. Tom viszont jelentkezett Passau főiskolájára, ahova fel is vették, és ahogy én ismerem, jókat röhöghetett az öccsén, amiért ő még mindig a gimi padját koptatja. Amúgy rendes srácok. Egyik fellépésemen ők kísértek.

- Kísértek?- kérdeztem vissza. Heves fejmozdulattal bólintott.

- Tom gitározik, Tim pedig a szintetizátoron játszik.

Elhallgatott, és ettől csak még kuszábban kavarogtak a gondolatok a fejemben. Annyi kérdésem lett volna még! Ki nem jön vissza?De csak egy jött a számra:

- És mi van az apjukkal? Még sosem láttam.

Tina letette maga mellé időközben kiürült teásbögréjét.

- Elköltözött tőlük, én ennyit tudok. Rebesgetik, hogy börtönben van, de biztosat senki sem tud. Rajtuk kívül, persze. De ők senkinek sem árulják el.

- Értem.

Barátnőm ránézett az órájára.

- Te jó ég, ilyen késő van? Ne haragudj, mennem kell. Anyám leharapja a fejem.

- Szia. Majd holnap.

- Szia!

Másnap, szokásommal ellentétben egyedül ücsörögtem az iskolaudvaron, mivel Tina énekversenyre ment. Tudtam, mennyire fontos neki az éneklés, a zene, mégis haragudtam rá egy kicsit, amiért itt hagyott egyedül, a sok kíváncsi tekintetnek kitéve. Kezemben egy vastag, magyar könyvvel, a másikkal a könyvjelzőt szorongatva próbáltam úgy tenni, mintha olvasnék, de közben remekül láttam, mi történik körülöttem az udvaron.

Tim most is a szokásos asztalánál ült, de Ana ez alkalommal nem volt vele. Kíváncsian méregettem az egyedül ücsörgő fiút. Előtte az asztalon egy műanyagpohár, benne gőzölgő tea, amit a büfében lehetett kapni, és igen jól esett az embernek a kinti hideg szélben. Az asztalon nyitott könyv, a fiú afölé hajolt, néha kisimította arcából a tincseket, amit a szél odafújt.

Bámulásomból –mert valljuk be férfiasan, hogy az volt- egy hang zökkentett ki.

- Fiorella?

Naná. Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád. Sóhajtva válaszoltam.

- Igen.

- Hát már meg sem ismersz? – hallatszott valahonnan mellőlem. Oldalra néztem. Szőke fiú ült mellettem a padon, sarkát másik térdére helyezve. Nem, nem ismerős. De akkor a szél, az a követelőző, őszi szél, gonosz mostohanővére a tavaszinak, kifújta szeméből gondosan odavasalt haját, és a fellibbenő hajzat látni engedte a szemöldöke alatt figyelő, zöld szempárt.

- Dani ?!- kiáltottam fel értetlenkedve. Hát ez meg hogy kerül ide? A fiú arcára engedte jellegzetes, kajla mosolyát. Emlékeztem még erre az arckifejezésre, ó, mennyire jól! Ez után következett mindig gonosz megjegyzései egyike. Most sem tagadta meg önmagát.

- Azt hittem, a melleddel párhuzamosan az agyad is nőtt valamicskét. Úgy látszik, tévedtem.

Gonoszul vigyorgott, de nem nézett rám, számomra láthatatlan pontot fikszírozott valahol a távolban. Hirtelen felindulásból felmutattam neki a középső ujjamat. Ő azonban rögtön odafordult, arcán ugyanazzal a kifejezéssel.

- Tudod, sokat gondolkodtam rajtunk, mióta otthagytam koszos kis fővárosunkat és az utcán tanyázó csöveseket.

- Tényleg, te olyat is tudsz? – vontam fel gúnyosan a szemöldököm. Fel sem vette.

- Persze.

- És mire jutottál?

Rám nézett, én pedig megint úgy éreztem magam, mint akkor régen, mikor először vesztem el zöld szemeiben, ami mintha a sajátom tükörképe lenne, és először szerettem bele kajla mosolyába. Legyőzött, mindig ő nyert.

Felemelkedett, vállat vont, és elsétált. Én pedig néztem utána, úgy éreztem, örökre retinámra égett távolodó alakja: a szakadt tornacipő, a feszes farmernadrág, a mellénye, az az alól kilógó fekete ing, nyakában a vörös-fekete kockás sálja, és feje tetején a kalapja…

A leszálló köd nyirkos csókokat lehelt orcámra.