Rég volt, hogy ekkora megkönnyebbülésnek éreztem a hétvégét. Otthon a két otthon töltött nap csak annyit jelentett, hogy addig se vagyok együtt a barátaimmal. Sőt, az még több Dani nélküli időt is jelentett, ugyanis ő mindig vidéki nagymamájához utazott…

Úgy döntöttem, hogy ma itthon maradok, és megpróbálom rendbe tenni a kertet. A tegnapi, egész délutánt kitöltő, nyirkos, áttetsző fehér köddel ellentétben ma valami napsugár-féle képződmény is átsugárzott a felhőkön. Csak pár, halvány, gyenge sugár, de nekem az elég volt hozzá, hogy összefogott hajjal, ingben, farmerban, fütyörészve kertészkedni induljak. Régen is mindig szerettem segíteni anyunak a kertben, valahogy megnyugtatott a különböző virágok illata, szirmaik simogatása, és az ősz illata, ami az összes növényből és levélből ilyenkor felszáll. Minden növény egyedi: mindegyik más törődést igényel, ez a több fényt szereti, ennek sok víz kell…

Most is valami különös megnyugvást éreztem, ahogy a virágágyás fölé hajoltam, az őszi szél tőle szokatlan gyengédséggel simítgatta a hajszálakat tarkómon, én pedig a gazokkal küzdöttem. El nem tudnátok képzelni, milyen makacsok tudnak lenni! Felegyenesedtem, újabb növényt dobtam a csinosan gyűlő kis kupacra a virágok maradványa mellett, és egy zöld tőért nyúltam.

- A helyedben azt nem húznám ki.

Ijedten felegyenesedtem, és egy, a kerítésre támaszkodó alakkal néztem farkasszemet. Ismerős volt a gunyor-mosoly a szája sarkában, de még mennyire.

- Tényleg nem? – kérdeztem, minden bizonnyal rendkívül elmésen. Még szélesebbre húzta mosolyát.

- Tényleg nem. Krizantém.

Csodálkozva meredtem rá. Ezt meg honnan tudja?!

Valószínűleg ez az arckifejezésem késztette a kerítés mögött álló Timet a hamarabbi válaszra.

- Az előző lakó is mindig a kertben matatott. Egészen összebarátkoztunk.

- Értem. –bólintottam.

Hirtelen egyszerre hülyén kezdtem magam érezni, ahogy ott álltam a fiúval szemben, mocskos kézzel, feltűrt ujjú kockás ingben, aminek hiányzott két felső gombja… Mindig is utáltam az ilyen ruhadarabokat. –gondoltam mérgesen.

- Tim vagyok- nyújtotta kezét a srác, haját az arcába fújta a szél.

- Fiorella.

Sosem kedveltem a kézfogást, de ha már rákerült a sor, jobban szerettem, az erélyes kézszorítást, mint a döglött halként kezembe adott mancsot. Timnek meleg volt a tenyere és sima.

- Nem tudod, mi történt a nővel, aki itt lakott? –kérdezte, állával a ház felé bökve.

- Leukémia. –válaszoltam szenvtelenül. – Miért érdekel?

Megköszörülte a torkát.

- Az illető jó barátom volt.

Felvontam a szemöldököm. Ha tényleg csak jó barátok voltak, miért pirult el olyan nagyon?

- Anát hol hagytad?

Jajj. Nem akartam, hogy ez a kérdés kicsússzon a számon. Egyáltalán nem akartam az erősen festett kék szemekről és a rózsaszín hajról kérdezni. Szinte érezni lehetett, hogy megáll köztünk a levegő. Még hűvösebb is lett, vagy legalábbis én úgy éreztem.

- Szakítottunk. Elköltöznek.

Sosem hallottam még ilyen tökéletesen hangsúlytalan mondatot. Egy darabig csend volt, én a cipőm orrát bámultam, ő hol engem, hol a közeli fán repdeső verébpárt.

- És hogyhogy pont ezt a házat nézted ki magadnak? –kérdezte egészen érdeklődően,arcán kedves mosollyal.

- Daniella a nagynéném volt- válaszoltam hasonló stílusban. Arcára kiült az elképedtek tipikus, bamba kifejezése. Mosolyognivaló látványt nyújtott.

- Sosem mesélt rólad- nyögte ki végül.

- Nem tartottuk a kapcsolatot. – vontam könnyedén vállat. Hűvös fuvallat söpört végig az utcán, a kerten, Tim pedig összébb húzta magán a bőrdzsekit.

- Kérsz egy teát? – kérdeztem tőle, arcomon barátságos, hívogató mosollyal. Összehúzott szemmel, bizalmatlanul méregetett. Ártatlanul széttártam kezeimet.

- Nem harapok.

Először láttam valami őszinte mosoly-félét felsugározni az arcán.

- Jól van, kérek.

Megtöröltem tenyeremet a szakadt farmerban, és elindultam a ház felé. Arra számítottam, Tim követ majd, de csak nem hallottam lépteinek zaját felcsendülni mögöttem. Vállat vontam.

A konyhában gyorsan megmostam a kezemet, majd elővettem két bögrét, megtöltöttem őket vízzel, teafiltert dobtam beléjük. Idegesen doboltam a lábammal, amíg arra vártam, hogy a mikrohullámú sütő végre megfelelő hőmérsékletűvé varázsolja a teánkat. Ahogy elkészültek, kikaptam őket helyükről, még az sem zavart, hogy fülük melegebb, mint ami bőrömnek jól esik.

Sietős léptekkel haladtam át az ajtón, a kerítés felé tartottam. De mikorra odaértem, a fiú már nem állt ott.

Hajamba belekapott a szél, meglebegtette a teafilterek végén lógó kis cetlit.