Lilia

Féltem. Az egész emésztőrendszerem görcsbe rándult, amint feltűnt alattunk hazánk reptere, és még akkor sem bírtam megszólalni a kőtől a gyomromban, mikor a taxi ülésen szorongtam a táskáink közt, amik nem fértek el hátul a csomagtartóban. Bill bátorítóan szorongatta tenyerében a kézfejemet, én pedig nem mertem elmondani neki, amivel itt majd mindkettőnknek szembesülnünk kell.

- Nem bántad meg, hogy visszajöttél? –kérdezte halkan, bár a sofőr valószínűleg úgysem értette volna.

Csak a fejemet bírtam rázni, és újra kibámultam az ablakon. Farkasszemet néztek velem az Andrássy út fényei, muszáj volt nyelnem egyet, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból.

- Megérkeztünk- szólt a sofőr karcos-mély baritonja.

Bill

Elveszettnek tűnt a táskák közt, és a nagy vaskapu előtt a könnyű fekete ruhájában, amivel szinte beleolvadt az éjszakai sötétségbe.

- Bill?- szólt hátra fázós, remegő hangon.

- Itt vagyok- léptem mellé, mire hálásan megszorította kezemet.

- Most egy pillanatra sem hagyhatsz magamra- suttogta. Kísérteties volt az egész, ahogy ott álltunk, egy ki tudja, mióta lakatlan háznál, éjjel, és a lámpák kísérteties fénybe vonták az arcát. Úgy terveztük, a mai éjszakát –vagy az éjszaka maradékát- néhai nagyanyja házában töltjük, és csak holnap fogunk szembe nézni igazi otthonával.

- Menjünk- suttogta.

Lilia.

Nem gondoltam volna, hogy ez is ilyen nehéz lesz. Igyekeztem úgy végigmenni a sötét, időközben dohszagúvá vált házon, hogy ne nézzek sehova, de így is felfogtam az apró tárgyak egy-egy villanását. Egy kalap a fogason, amivel öcsémmel szórakoztunk, a műanyag eperfa, aminek kiskoromban tréfából bekaptam a gyümölcsét, egy macska etetőtála, amibe én is annyiszor szórtam ennivalót nekik…Borzalmas volt.

Hiába küzdöttem ellene, könnyek gyűltek a szemembe, ahogy benyitottam anyám gyerekkori szobájába. A maci még mindig a heverő sarkában állt, a számítógép billentyűzete hímzett terítővel letakarva… Hatalmasakat lélegeztem, hogy elmúljon a szorítás a rekeszizmom tájékáról, jéghideg veríték csorgott a hátamon, be a nadrágom derekába. Szívem egyre gyorsabb ütemben pumpálta a vért ereimbe, fülemben hallottam dobogni.

- Nagyon rossz? – suttogta mögöttem Bill, forró levegőpamacsot lehelve nyakam bőrére. Hirtelen tudatosult bennem, hogy nem egyedül állok itt, nem egyedül kell megbirkóznom az összes rámtörő emlékkel… Visszamosolyogtam rá könnyeim közül.

- Most már nem.

***

Bill

Éreztem, ahogy mocorog mellettem, álmatlanul, le-lehúzva rólam közös takarónkat.

- Aludj már- sóhajtottam.

- Rendkívüli megértést tanúsítasz-, morogta, én pedig belevigyorogtam a sötétbe. Lám lám, visszatért a humora.

- Bocs.

Felkönyökölt mellettem, és felkapcsolta az éjjelilámpát. Kiégett a retinám. Csak homályosan érzékeltem meztelen vállaira bukó, kócos tincseit, álmos hangját.

- Bill… Fel kell készítselek a holnapra.

A másik oldalamra fordultam, hogy szemben legyek lámpafénytől körülölelt alakjával.

- Rajta- dünnyögtem álmosan.

Lilia

Nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Világéletemben a szavak embere voltam, választott szakmámból kifolyólag, mégsem bírtam elmondani neki.

- Van… pár dolog, amiről még nem tudsz… - nyögtem ki nagy nehezen.

- Valóban?- pislantott fel rám- Ideje, hogy ez megváltozzon?

Szám sarkát harapdálva, nehezen mozduló fejjel bólintottam.

- Azt hiszem. De akár itt az ideje, akár nem, most már nem menekülhetsz előlük.

- Nagy horderejű dolgok?

Kis híján felnevettem, azzal a hisztérikus, torokégető nevetéssel, amit mindig utáltam hallani és –ebből kifolyólag- hallatni is. Még hogy fontos titkok-e? Talán a legnagyobbak a műtetem mellett.

- Nincs fogalmad róla, mennyire.

- Talán hullát rejtegetsz a picében? – vigyorgott, és a tenyerére fektette egyik hajtincsemet.

- Azt azért nem.

- Akkor nem lehet olyan rossz-, mondta elgondolkodva, és a másik oldalára fordult. – Aludj.

Engedelmesen lekattintottam a lámpát, és befúrtam fejemet a párnámba. Jólesett a vászon hideg érintése. Ennek ellenére féltem a holnaptól, jobban, mint azt ő felfogta. Megeshet, hogy úgy dnt, ez már sok, és magamra hagy. Próbáltam nem belegondolni, mi lenne velem nélküle, de pár képnek így is sikerült beférkőzniük az agyamba. De utáltam ilyenkor az átlagnál élénkebb fantáziámat! Dühösen belebokszoltam a párnámba.

***

Bill

Megint a taxi ülésen nyomorogtunk a bőröndök között. Lil a szokásosnál is sápadtabb volt a napszemüveg alatt, és alig észrevehetően remegett a keze. Érdekes volt: alig töltött fél órát a napon, hamar lebarnult, ám az arca ugyanolyan sápadt volt, mint télen, kék szemei üveggolyókként csillogtak a fehér arcban.

Begördültünk a faluba, láttam a táblát – a gyengébbek kedvéért németül is kiírták a nevet- és a bányatavat, amiről már mesélt nekem. Nem láttam tekintetét a napszemüvegtől, de összeharapott szája érzékeltette, mi játszódhat le benne. Tudtam, hogy még nem segíthetek neki, meg kell várnom, amíg ő kéri. Amikor elkezd mesélni.

Növekvő kíváncsisággal figyeltem a mellettünk elhaladó tájat. Ez a sárga, teraszos épület kávézó lehet, ez a hosszú fehér a tanácsháza, németül is ki van írva… Nem azt mondta, hogy mellette van az iskola? Szóval itt tanult. Az iskola előtt szökőkút, padok, mellette a templom. Hangulatos. A főút mellett, lejjebb, még egy út húzódott, kis boltok voltak felfedezhetőek mindkét oldalon, a házak között megbújva.

Valahol a település végén fékeztünk. A taxisofőr mondott valamit, amit én nem értettem, de Lil válaszolt neki. Aztán kiszállt, úgyhogy követtem. A sofőr segített kiszedni a csomagokat, majd kezében a pénzével, távozott. Körülnéztem.

A kapu régen piros lehetett, mára már lekopott róla a festék. A szomszéd kerítés mögül fekete kutya ugatott. A kertben szinte derékig ért a gaz, és majdnem teljesen elfedte a –feltehetőleg a házig vezető- kikövezett ösvényt. A házat magát nem láttam, de biztos voltam benne, hogy ott van valahol elrejtve a telek végében, a mögött a hatalmas fa mögött. Milyen fa lehet? Nyár? Éger?

Ránéztem a mellettem szobrozó alakra.

Lilia

Otthon voltam. Évek óta először. Sosem éreztem még ekkora megkönnyebbülést és fájdalmat egyszerre. Megfogtam a mellettem álló bőrönd fülét, és elindultam a kapu felé.

- Van nálad kulcs? –kérdezte Bill aggodalmasan.

- Azt hiszem- válaszoltam szórakozottan.

Nehezen nyílt a kapu, hiszen vasai berozsdásodtak az elmúlt pár év alatt, nehéz volt előretörni a kertben a méteresre tört növényektől. Mégis haladtam, egyre előrébb, és hallottam, ahogy Bill is mögöttem lépked. Egyszer káromkodott –biztos állattal találkozott- de túlságosan el voltam varázsolva ahhoz, hogy hátranézzek. Végre valahára elérkeztünk az ajtóig. Sokáig ácsorogtam ott, néztem a fehér, üvegbetétes ajtót magam előtt, ami mögül most már nem bukkan elő anyám arca, ahogy hazaértem… Nyeltem egyet.

- Biztos nálad van? – kérdezte Bill. Bizonyításképpen előhúztam zsebemből a kulcsot. Elmosolyodott, de nem bírtam rá figyelni. Kinyílt az ajtó, minket pedig megcsapott a dohszag, a házban rekedt levegő meleg hulláma. Becipeltem a bőröndöt a nappaliba, lerúgtam a cipőmet, és feliramodtam az ódon faillatot árasztó lépcsőn. Hallottam az ajtót csukódni mögöttem, hallottam a lépteket magam mögött a lépcsőfokokon.

A saját ajtóm előtt muszáj volt szünetet tartanom. Nehezen szedtem a levegőt, szívem újfent a torkomban dobogott. Megvártam, amíg Bill mögém kerül.

- Készen állsz? –kérdeztem tőle suttogva. Rámcsodálkozott.

- Nekem kellene készen állnom?

Bólintottam, és kinyitottam az ajtót.