Szeptember vége felé jártunk már, a földet rőt és aranysárga levelek tömkelege borította, a faágakon csak egy-egy lengedezett már testvéreik közül. Szél játszott velük, süvítve-kacagva rohant tova Passau házai között, belekapott hajamba, sálam bojtjait messzire fújta. Szerettem délutánonként, Tim kezét fogva, a város utcáit járni, sült gesztenyét venni a piros orrú, sapkás bácsitól, leülni egy padra, és etetni a galambokat. Pár pillanat, ami másnak jelentéktelennek tűnhetett, a világot jelentette nekem.

A szobámban ültem, és gyöngyöket varrogattam spirál alakban egy újonnan vásárolt, orgonalila pulcsira. Különös, a ház számos helyisége közül általában csak a kis hálószobát és a konyhát használtam. Máig nem sikerült hozzászoknom a gondolathoz, miszerint már máshol élek, és főként: egyedül.

Újabb gyöngy, újabb tűszúrás az anyagba. Tim zongoraórán volt, Tina a bárban énekelt. Néha féltékeny voltam. Nekik ott volt a közös kapocs, a zene, ami ugyan láthatatlanul, de végérvényesen egymáshoz fűzte őket. Én kívülállónak éreztem magamat köztük.

Csengőszó zavarta meg békés magányomat. Sóhajtva feltápászkodtam, és miközben a lépcsőn igyekeztem lefelé, azon morfondíroztam, milyen ironikus, hogy mióta itt vagyok, a nagyobb események mindig egy-egy csengéssel kezdődtek.

Mosolyogva nyitottam ajtót, ami szinte azonnal az arcomra fagyott, ahogy megláttam a félfát támasztó alakot.

- Mintha kértelek volna, hogy ne gyere ide többször.

Dani a szokásos kajla vigyora kíséretében tárta szét kezeit.

- Békés szándékkal jöttem.

- Ja, képzelem, mennyire- morogtam, majd félreálltam az ajtóból, hogy bejöhessen Zsebre dugott kézzel vágott át az előszobán, lerúgta szakadozott slip onját, majd a nappaliban öntevékenyen helyet foglalt a kanapén.

- Ülj csak le- paskolta meg maga mellett a kárpitot,, látva, hogy karbafont kézzel megtorpantam a szobába vezető boltívnél. Milyen kedves, hogy hellyel kínál az otthonomban!

Engedelmesen letelepedtem a kanapé másik sarkába, térdeimet felhúzva. Ő maga alá húzta lábait, törökülésben fordult felém. Fekete zokni volt rajta.

- Tudod, újfent rászántam magam, hogy gondolkodjam- kezdett bele. Gonoszul felnevettem.

- Abból sosem sül ki semmi jó.

Szokás szerint fel sem vette.

- Arra jutottam, hogy kettőnk dolgát még egyszer meg kellene beszélnünk- folytatta rendületlenül, miközben lágyan előre-hátra hintáztatta felsőtestét. Haja puhán szállt utána.

- Dani- sóhajtottam- nincs olyan, hogy kettőnk. Te és én- mindkettőnknek megvan a saját élete. Nincs benne helye a másiknak. Nekem ott van Tim…

- Ja, a fájdalmas-szép arcú bűnözőpalánta… - horkant fel.

- Mit mondtál?

Arcán titokzatos mosoly játszadozott, és láthatóan nehéz volt megállnia, hogy valami kaján felhang ne rontsa ezt el.

- Nem mondta el neked, igaz? –suttogta. – Nem csodálom…

- Mit nem mondott el?!- sikkantottam fel.

- Előbb-utóbb megtudod- vont vállat. – De nem tőlem.

Némán bámultam magam elé, miközben furcsábbnál furcsább gondolatok kergetőztek a fejemben. Hazudott volna? Nem olyannak ismertem meg…

- Mi az? – hajolt hozzám Dani közelebb. – Kételkedni kezdtünk icipici Tim fiúban?

Ha eszem van, válaszolok, és elküldöm, messze, ne is lássam többé, sosem bíztam benne, miért tennem most… De nem voltam elég okos.

Így hagytam, hogy ajkai megérintsék az enyémet, ó, mit megérintsék, szinte felfaljanak első nekifutásra… és csak akkor próbáltam meg eltolni magamtól, mikor már túl késő volt.

- Dani – próbáltam megszólalni- Ezt nem kéne…

- De, nagyon is kéne- kuncogott, és fogait finoman nyakam bőrébe mélyesztette.

Kezdett komolyan aggasztani a dolog.

- Szállj…már…le…rólam- taszigáltam, de –vékony alkata ellenére- túl erősen tartott.

Mikor sima, meleg tenyere a pulcsim alá csúszott, úgy éreztem, nem bírom tovább. Éreztem, ahogy a könny forró patakokban elindul az arcomon.

- Dani… ne… kérlek, ne…

- Ó, nem fog fájni- hangzott el a mondat, amit sosem akartam hallani.

Én pedig oldalra fordítottam a fejem, felhagytam a próbálkozással, hogy elszabaduljak, és csak vártam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, hiszen akkor hamarabb lesz vége…