Akárhová néztem, szinte mindenhonnan ugyanaz a tiszta, mégis idegesítő szín nézett vissza rám: a fehér. Könnyű, habos fehér volt az ágy, amiben feküdtem, a paplan, a párna, a hálóing, amibe bújtattak. Az egyetlen színfolt a helyiségben Zsálya rikító rózsaszín pulcsija volt.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor látta, hogy kinyitom szemeimet.

- Üdv újra itt- mosolygott rám. Szemem aljától hosszú, fekete csík húzódott végig arcán.

- Sírtál?- kérdeztem tőle suttogva. Bólintott.

- Nagyon megijedtem. Elestél, nem volt ott senki, késő volt, a bár sötét…

Elhallgatott, így fülemig csak a szívemet figyelő gépek csipogása jutott el.  Gyorsan beszélni kezdtem, ez volt az egyetlen hang, amit sosem bírtam elviselni…

- Erik hol van?

- Már úton van idefelé… Roppant ideges lett, mikor felhívtam, főleg, mivel a stewardess is rászólt, hogy ne telefonáljon. Letette ugyan, de biztos vagyok benne, hogy szegény légikisasszonynak nehezen gyógyuló lelki sebei támadtak miatta.

Halványan elmosolyodtam, mire egy kósza, fekete tincs az arcomba hullott. Kezemet felemeltem, hogy helyére visszaigazítsam, ám az nehezen mozdult, és lehanyatlott, mielőtt elérte volna célját.

- Hé- simította meg Zsálya a kezemet. – Pihenned kell.

- Mégis meddig? –sóhajtottam fel.

- Az orvos –akinek egyébként meglepően jól áll, hogy őszül- azt mondta, ha két napig jól viselkedsz, hazaengednek.

- Hm. – dünnyögtem elgondolkodva. – Kiderült, mégis mi a bajom? Ugyanis már hetek óta folyamatosan arra ingerel valami, hogy elterüljek a földön, vagy éppen a gyomortartalmam ürítsem a vécécsészébe, vagy éppen olyan szomjúság tört rám, hogy úgy éreztem, ha nem iszom egy pohár almalevet, elporladok…

Zsálya csendes szóval, komoly tekintettel szakított félbe.

- Nem hiszem, hogy tőlem kéne megtudnod… Nem emlékszel semmire?

Lehunytam a szememet, gondolkozni próbáltam.

Éber álom- kavargott a fejemben folyamatosan, mindaddig, míg a szó értelmét nem vesztette. Homályos, elmosódott ködként érzékeltem mindent, ami körülöttem volt, a magas orvos alakját is. Az arca volt az egyetlen, amit tisztán láttam. Haja ébenfeketéből őszbe forduló, sűrű kefefrizura, szeme nagy, sötétkék, a tavak színére emlékeztet télvíz idején, pillái koromfeketék, és homlokát, arcát rengeteg ránc szabdalja, mint megannyi barázda a szántóföldeken… És haloványan szófoszlányok is eljutottak hozzám, a doktor, termetéhez cseppet sem illő, kamaszos hangján:

- Igen… egészséges… nincs ok aggodalomra… hölgyem… két hónap talán… a vizsgálat még… holnapra várható eredmény…

Nem értettem semmit, oldalra fordítottam a fejemet, Zsályát akartam megkérdezni arról, mi folyik itt, mi ez az egész, ám mikor megláttam a lányt, tekintete megmásította szándékomat. Elfolyt sminkje alatt arca megkeményedett, szemében arany tűz lobogott, és fájlón-gyűlölködve nézett rám, én pedig nem bírtam állni tekintetét, amivel akár fel is nyársalhatott volna, mégis a világ össze fájdalma lakozott benne…

Földöntúli mosoly telepedett az arcomra, mikor összeraktam, mit jelent a hányinger, a doktor mondatai, és a másik monitor az EGK görbéjét mutató mellett.

- Fiú vagy lány? –suttogtam a mellettem ülő lánynak könnyes szemekkel.

- Fiú- válaszolt.

Ez volt a szinte komikusnak ható, drámai pillanat, mikor berobbant a kórterem ajtaja, és megjelent Erik, feszes fekete csőnadrágban, csíkos pulcsiban, könyökéig lecsúszott, gyűrött bőrdzsekiben.

- Jól hallottam, amit hallottam?!- kiáltott fel, és nem tudom, hogy csinálta, de még mondat közben is zihált egy kicsit. Mosolyoghatnékom támadt tőle.  

- Ha arra gondolsz, hogy ezentúl komoly gyermeknevelési és pelenkázási kötelezettségeid lesznek, akkor igen, barátom, tökéletes a hallásod. – nevetett Zsálya. Örültem, hogy visszatért a jókedvéből valamennyi.

Erik nem szólt, csak állt az ajtóban, rohamosan párásodó szemekkel. A keze remegett. Majd hirtelen felindulásból elindult felénk, mindkettőnket szorosan átölelt, és azt suttogta:

- Tudnátok, milyen rohadt boldog vagyok…

Felnevettünk.