Bill

A szobában szinte mindenhonnan a saját képmásom nézett vissza rám, pár évvel fiatalabb kiadásban. Az ajtóról, a plafonról, az ágy melletti fehér lambériától, a szekrények ajtajáról. Az egyik ajtó félig nyitva volt: fotók, újságkivágások, szórólapok, kézzel írott szövegek hevenyészett kavalkádja tekintett vissza rám.

Nem bírtam tovább, leültem az ágyra. A paplan piros és a narancssárga színárnyalataiban játszott, az ágy fejénél kispárna, a banda képével. Üveges szemmel bámultam a nyitott szekrényből elősejlő ruhákat- fehér miniszoknyát, kockás inget.

Ő csak állt a küszöbön, szó nélkül, a nappali üvegablakából beáramló fény aranyszínű derengésbe vonta alakját. Angyalnak látszott két lángoló copfjával. Ördögi angyal- futott át az agyamon, és a két szót addig ismételgettem, míg teljesen értelmét nem vesztette. Fullasztó volt a szoba áporodott, emlékektől terhes levegője. Ő, mintha csak megérezte volna gondolatomat, az ablakhoz ment, kinyitotta. Aztán letelepedett mellém. Mozgása lassú volt, bizonytalan –félt tőlem és a várható reakciómtól.

- Adsz egy cigit?- kérdezte halkan, finom hangon, szavai mégis éles késekként hasítottak a csendbe. A fejemben is sötét, mély csend honolt.

Előhúztam zsebemből a lapossá nyomódott dobozt, kezébe adtam. Ujjaim homályosan érzékelték tenyere puha bőrének érintését. Kicsippentett egy szálat, felállt, az íróasztalán kotorászott. Öngyújtóval tért vissza; megnyomogatta a cigarettát, mint a tapasztalt dohányosok szokták, mielőtt szájában a szállal a láng fölé hajolt volna. Még sosem láttam cigizni- villant belém- Mennyi titka lehet még?

Vékony füstcsík bodorodott a rúd végéből. Az én torkom is kegyetlenül szomjazta a füstöt, mégsem nyúltam a dobozért. Vártam, mi lesz a következő lépése. A következő hazugsága.

A cigarettától enyhén rekedtes hangon szólalt meg.

- Most már tudod.

Tökéletesen hangsúlytalan mondat volt. Béna idegeim ellenére sikerült egy bólintást kipréselnem magamból. Elgondolkodva fújta ki a füstöt.

- Mikor… találkoztunk a kávéházban, gondoltam rá, hogy elmondom neked: ismerlek. De annyira jól éreztem magam, olyan csoda-hihetetlen volt az egész, hogy nem voltszívem elrontani a pillanatot. Később pedig annyira megszerettelek, féltem elárulni… Rettegtem, hogy otthagysz.

Nehezen forgó nyelvvel szólaltam meg.

- Még mindig megtehetem.

Látszott, hogy nem csak a cigarettafüsttől keserű a szájíze.

- Megteheted. Ha el akarsz menni… nem foglak visszatartani.

Az ember néha dönteni kényszerül, és sokszor a rossz utat választja. Nem voltam biztos, melyik a jó döntés, de egy valamit biztosan tudtam: túlságosan szeretem ahhoz, hogy itt hagyjam.

- Azt hiszem…- szólalt meg vonakodva -, sikerült éreztetnem veled, hogy nem azért szeretlek, mert te vagy Bill a Tokio Hotelből. Nem a pénzedért, az van nekem is. A hírnevedet sem irigylem tőled. Sőt… kifejezetten utálom.

- Magamért. – bólintottam újfent, és végre rá mertem nézni. Furcsán csillogó szemmel állta a tekintetem, ujjai közt a cigaretta már csak parázslott.

- Pontosan- válaszolta. – Magadért.

Tudtam, hogy ez igaz, hiszen teljes szívével féltett és aggódott, nem csak értem, hanem a srácokért is; nem mérgelődött, ha hullafáradtan, késő este mind a négyen beestünk hozzá, inkább vacsorát melegített, megvetette az ágyakat, minket pedig zuhanyozni parancsolt. Sosem tette szóvá, mennyire utálja koncertjeinket, az interjúkat, körutainkat, mikor hosszabb ideig voltunk távol egymástól… Pedig tudtam, milyen érzés lehet arra várni, mikor cseng a telefon, és közlik, hogy közúti balesetben életünket vesztettük. Vagy lelőtt egy rajongóm, mint John Lennont.

Szeretett, és én megértettem, mit miért tett. Mégis üres volt a fejem. Olyan érzés volt, mintha megcsalt volna, teszem azt, Tommal.

De a sebek idővel behegednek. És én kész voltam a gyógyulás ösvényére lépni.

Ránéztem.

- Mi az ítélet?- suttogta rekedten.

Minden érzés egyszerre szakadt rám, mint amikor a hullám átcsap az ember feje felett, miközben szál egyedül fekszik egy szörfdeszkán a tengerben.

- Szeretnék kicsit egyedül maradni – válaszoltam halkan.

Lilia

Értettem, miért mondja ezt, és a helyében valószínűleg én is azt mondtam volna, mégis fájt.

- Megyek, szerzek valami kaját – emelkedtem fel, és a kezemben tartott csikket elnyomtam egy üvegtálban az asztalon, amiben régen kagylókat tartottam.

Bill még csak rám sem nézett, ahogy kisétáltam a szobából.

Lementem a lépcsőn, magamhoz vettem némi magyar pénzt az elhajított táskámból. Próbáltam felidézni, merre kell tartanom, ha a zöldségest és a hentest akarom elérni. Egyetlen gondolat tolakodott az agyamba: LEFELÉ. Így hát vetettem még egy utolsó, aggodalmas pillantást az emelet felé, és elindultam.

A túlságosan nagyra nőtt növények vidáman bólogatva üdvözöltek engem, a nap kacéran kacsintgatott rám odafentről – minden adott volt egy tökéletes naphoz. Én mégsem tudtam örülni mindezen szépségnek. Szorgalmasan szedtem lábaimat a járdán, amin annyiszor sétáltam már, nézegettem a házakat, amiket annyiszor láttam már, most mégis újra az emlékezetembe akartam vésni mindegyiket. A falu is öregedett, mióta nem láttam: egyik ház falát már teljesen ellepte a borostyán, a főút mellé ültetett fák már terebélyesek voltak. Nagyot szippantottam a friss, virágillatú levegőből. Egy fiatal pár haladt el mellettem mosolyogva, egymás kezét szorongatva. Egy emlék tolakodott az agyamba, kéretlenül.

Ő az ablaknál áll, nekem háttal, a bejövő fény tökéletes kontúrt ad neki, még teljesebbé varázsolva megjelenését. Nem bírom tovább, oda kell mennem hozzá, ujjbegyemmel végigsimítok a nyakán, megpördül, magához ránt, és szorít, szorít, nem akar elengedni, és én sem akarom, hogy elengedjen. Szorosan simulok hozzá, igen, szeretem, kell az érintés, meg is mondom neki… Mindjárt… Homlokunkat és orrunkat összeérintjük, még mindig egymást szorosan tartva állunk.

- Hiányoztál - suttogja.

Dühösen belerúgtam egy kőbe, ami előttem hevert, és megráztam a fejem, mintha ezzel elűzhetném az emlékfoszlányt.

Hamarosan megérkeztem a kis, út menti zöldségeshez, ahová gyerekkoromban inkább a Sprite, mint a zöldalma miatt jártam. Már éppen besétáltam volna az ajtón, mikor valaki megérintette a karom. Oldalra nézve jegeskék szemekkel találkozott pillantásom.

- Tudtam, hogy egyszer visszatérsz – suttogták a kicserepesedett ajkak.

Apokalipszist. Most.