Elmentem Orsi fotózására. Az egész nem volt túl nagy dolog – park, padok, szőke hajú manöken a jobbomon, bőrdzseki átvetve a vállon. Jól is éreztem volna magam, ha nem kellett volna folyamatosan arra gondolnom, vajon mi áll majd Leona leleteiben.

Lóhalálában értem haza, de Leona már nem volt otthon. Ha elment valahova, általában hagyott egy cetlit a parányi asztalon, vagy a hűtőn, de most hiába kerestem ilyesmit, nem találtam. Gépiesen belenéztem a tükörbe, igazítottam fekete tincseimen, és rohantam tovább, a rendelő irányába.

A rendelő majdhogynem üres volt, csak pár fejkendős néni üldögélt ott. Ezt nem hiszem el – futott át az agyamon.
- Nem láttak egy várandós lányt, hosszú fekete hajjal? – szólítottam meg az öregasszonyokat.

- Dehogynem, kedveském – válaszolt bólogatva egy pirospozsgás arcú -, már elég régen bent van a doktor úrnál.

- Köszönöm – mosolyogtam rájuk, és levetettem magam a műanyag székekre. Nem kellett sokat várnom, nyílt az ajtó, Leona lépett ki rajta, haja copfba fogva, arca azonban sápadtabb volt, mint valaha. Még a szeme sem csillant fel, mikor meglátott.

- Leona! Baj van? – ugrottam föl, két karját megragadva. Felnézett rám, tekintetétől azonban hátrahőköltem – sosem láttam még ennyire üresnek, ennyire kifejezéstelennek.

- A doktor beszélni akar veled – közölte kőszürke hangon.

Egy darabig még fürkésztem arcát, de elfordította rólam szemeit, úgyhogy jobbnak láttam otthagyni. Homlokon csókoltam, és beléptem az orvos szobájába.

- Az ajtót kérem, csukja be maga után, köszönöm – hallottam a férfi baritonját. Engedelmeskedtem, majd az íróasztal mögött ülő doktor színe elé járultam. Ötvenes évei végén járó férfi volt, finom kezekkel, sötétbarna hajában egy-egy ősz tinccsel.

- Tóth Kázmér – nyújtott kezet, felállva a kényelmes bőrszékből, amiben ült.

- Szirmai Erik – fogadtam el a felém nyújtott, kecses jobbot.

- Üljön csak le – mondta a doktor, az asztalán lévő papírhalmazban kutatva. Helyet foglaltam a párnás forgószékben.

Kázmér piramist épített hosszú ujjaiból, és afölött nézett rám elgondolkodva.

- Miért volt rám olyan kíváncsi a doktor úr? – kérdeztem, kényelmetlenül feszengve pillantásától. A kérdezett lágyan elmosolyodott.

- Milyen fiatalok… milyen frissek maguk ketten. Olyanok, mint a szél, amikor felkap egy virágszirmot a földről, pörögteti, táncoltatja, hogy aztán egyet száguldjanak tovább. Milyen kár…

A doktor első szavainál még mosolyogtam, ám az utolsó mondat visszakomolyította vonásaimat.

- Kár?

Kázmér bólintott, majd szótlanul, szakadatlanul engem figyelve, röntgenképet csúsztatott felém az asztalon.

- Ez nem sokat mond nekem – ráztam meg sajnálkozva a fejemet.  A férfi kibámult az ablakon.

- CODP. Más néven krónikus obstruktív légúti betegség.

Elég értetlenül nézhettem rá, mivel folytatta.

- Rendkívül súlyos légzőrendszeri megbetegedés, ha időben észreveszik, gyógyítható,  ám előrehaladott állapotban a tüdő annyira elgyöngül, hogy a beteg folyamatos oxigénterápiára szorul. A légutak szűkülnek, a tüdő szövetállománya csökken, legvégső esetben a betegség halállal végződik.

Némán ültem a helyemen, az előttem ülő, őszülő doktorra meredve, a szék karfáját pedig ujjaim elfehéredéséig szorítottam.

- Cigarettázik a hölgy?

- Nem – válaszoltam rekedten, és én magam is meglepődtem, mennyire nehezemre esik beszélni.

- Különös – morfondírozott a doktor -, felettébb különös. A környezetében sem?

- De. Egy éjszakai bárban dolgozott felszolgálóként, és én is cigarettázom.

Kázmér bólintott.

- Így már érhető. A betegség 90%-ban azoknál alakul ki, akik dohányoznak, vagy passzív dohányosok.

- Azért… ugye, sikerül meggyógyítani? – kérdeztem elfúló hangon. Kázmér meleg szemekkel nézett rám.

- A baba miatt nem próbálkozhatunk gyógyszeres kezeléssel, ám a lány előrehaladott betegsége miatt ez amúgy sem segítene sokat rajta. A gyerek egyébiránt egészségesnek tűnik, bár lehet, hogy később császármetszést kell végrehajtani, ha életben akarják tartani.

Úgy éreztem, nem bírok megszólalni, a torkom száraz volt, és összeszűkült, nyelni akartam, de képtelen voltam rá. Egyetlen kérdés kavargott a fejemben, önző, keserves gondolat.

- Mennyi időnk van még? – suttogtam, és éreztem, hogy bármennyire küzdöttem is ellene, a könnyek kezdték elfátyolosítani szememet.

- Körülbelül három hónap.

Keményen kopogott a csendben a három szó. Három, három, három – súgták a hangok a fejemben. Némán felemelkedtem, és Kázmér sajnálkozó tekintetét a hátamon érezve, az ajtóhoz sétáltam. Egy pillanatra megálltam, homlokomat a hűs fához simítottam, úgy reméltem, ez majd gondolataimat is lehűti. Tudtam, hogy egyszer fizetnem kell majd érte, hiszen a fény teremtményeit nem láncolhatod büntetlen magadhoz, de sosem gondoltam volna, hogy ekkora árat kérnek érte.

- Igazán sajnálom - hallottam a doktor hangját magam mögött. Szótlanul bólintottam, majd összepréseltem ajkaimat, és távoztam a szobából. Leonát nem a rendelőben, hanem az épület mögötti, lassan zöldbe boruló kis kertben találtam meg. Egy lombosodó tölgyfánál állt, velem szemben, két tenyerét domborodó hasára simítva. Lecsukott szemhéjai alól könnyek peregtek, végigfolytak az arcán, és az álláról csöppentek le.

Odaszaladtam hozzá, magamhoz vontam, olyan szorosan, amennyire csak hasa engedte, és éreztem egész testét remegni kezeim között.

- Erik… - törte meg a suttogás zokogása hangjait, tenyerei az arcomra kúsztak, és ujjbegyei a megszokott melegség helyett most folytonos, lassan lüktető hideget árasztottak magukból. Homlokomat feje búbjára támasztottam, engedtem orromba kúszó frissen mosott haja, és fejbőre egyéni, semmihez sem hasonlítható illatát. Szememből két könnycsepp pergett a fekete tincsekre, apró gyémántokként csillogva a napfényben.

Felnéztem az égen elszálló, fekete madárrajra, és legbelül úgy éreztem, most még a mennyország is könnyezik.