Fáradtan ébredek.
Fáradtan ébredek, már megint délután van.
Fáradtan ébredek, egyedül vagyok.

Csak úgy, mint minden este, mikor te jársz a fejemben. Kiválogatom gondolataim közül a legszebbet, hogy felpróbálhassam őt reggel. Egyszóval, mindennap felkelek, és felpróbálom azt a képet, amikor szerelmesek vagyunk. De az minden reggel nagy rám, vagy másfél centiméterrel rövidebb, vagy olyan hosszú, hogy a térdhajlatomat verdesi. De én mindenképpen hordom, mióta egy árnyalattal lemaradtam a szokásostól, mióta két lépéssel az őrület mögött járok. Valaha a szerelmedet viseltem, valaha melletted voltam.

Valaha melletted aludtam el, de most egyedül ébredek.

---
Azt mondod.
Azt mondod, elragadó vagyok, és ez tetszik nekem.
Azt mondod, a tiéd vagyok, és ez úgy hangzik, mint egy tündérmese.

Tükörnek is beillő jegesen tavakon összegömbölyödve töltjük hétvégéinket, belekarcolva történeteinket fagyott felszínükbe. A kalandraidról írsz, amiket sosem éltél át, és helyekről, ahova sose jutottál el, egy lányról, akiről azt kívánom, bárcsak én lehetnék. Én pedig rólad írok, a lágyfényű bőrödről,  csillogó hajtincseidről, amik félszegen lógtak bele homlokodba. Úgy írom, mintha ez egy tündérmese lenne. Úgy írom, mintha a telefon mindig megcsörrenne, és mindig te lennél a vonalban. Olyannak írom, mintha szerelmesek lennénk.

Azt írom, egyedül fekszem le és melletted ébredek.

---
Hazudom.
Hazudom tengerekben takarókról, és úgy érzem, megfulladok.
Hazudom melletted, és most először, ez helyesnek is látszik.

Talán azért fekszünk az ágy két ellentétes végében, mert félünk, hogy túl közel kerülünk egymáshoz. Félünk, hogy a csontjaink nem illeszkednének egymáshoz, ajkaink nem kapaszkodnának össze,  és nem maradnánk együtt. Így egy űrrel köztünk fekszünk, de a könyökünk összeütközik, mindössze 3 centire a szívünktől. Mindig így alszunk, mióta tartok attól, mi történne, ha nem lennének köztünk mentségek és fölösleges rétegek. Beleburkolózom a takaródba, és a plafont bámulom, ahelyett, hogy mindig csak téged néznélek. Mindig megkérdezed tőlem, mire gondolok igazából. Én pedig hazudom. Azt mondom, a hazatérésről gondolkozom. Azt mondom, szerelmes vagyok a fiúba, aki az út mellett lakik, és olyankor néha látom, ahogy a csillagok rosszallóan hunyorognak rám. Most megkérdezed, mire gondolok, és most az egyszer, elárulom az igazságot.

Arra gondolok, hogy melletted zuhanok álomba és reggel is te leszel mellettem.