Ez itt nem az, amire számítottál.

Nem írok arról, mikor először csókoltál meg, vagy arról, mikor először suttogtál gyönyörű szépeket a kulcscsontomba, amikor először fogtuk egymás kezét, és esküszöm, a föld is hullámzott a cipőm alatt. Nem írok az első hellóról és az első viszlátról, vagy az első holdfelkeltéről, amit az íriszedben tükröződve figyeltem.

Nem írok arról, hogyan lett szempilláidból pókfonál és ajkaidból édesen csengő dallam, és hogyan szőttem szemed színeiből naplementét, amiben elvesztem. Nem írok arról, hogyan pengetnek ujjaid szimfóniákat gőzölgő teáscsészéink felett, és hogy az arcodat nézni olyan nekem, mintha a víz alatt tartanám vissza lélegzetem.

Nem fogok erről írni.

Ehelyett arról írok, mikor először futtattad végig kezed a hajadon, és észrevettem, hogy ízületeid túl sok harc sebhelyeit viselik magukon, és ez a legkevésbé sem lepett meg. Írok az első alkalomról, mikor a konyhában álltunk, hagymákról és bizonytalanságról vitatkozva; arról, mikor elviharzottál, és azt mondtad, száraz kuszaság vagyok, egy istentelen katasztrófa.

Arról írok, ahogy cigarettától és pörkölt kávétól illatozol, ahogy az arcod kifakult fényképekre és vinil felvételekre emlékeztet. Arról írok, hogy az orrod túlságosan görbe, a szemöldököd pedig túl sima; ahogy túl lassan beszélsz, és azt gondolod, túl gyors vagy. Éjszakákról írok, amiket a szobámban ülve töltöttem, egy hívásra várva, amit sosem kaptam meg; éjszakákról, mikor a plafonom bámulva vártam egy válaszra, amit sosem kaptam meg.

Nem írok arról, hogyan szerettem beléd.

Nem, nem írok a zavarodottságba rokkanásról. A csalódás, düh és a türelem művészetének tanulásáról írok. Kibogozás, összeütközés, lángokban való felemésztődés, arcodba csapás, mezítláb szaladni a hurrikánban, átkozni a neved, amíg rekedt leszek és elfogy a levegőm – erről fogok írni. És arról a kényelmetlenségről, bosszankodásról, és káoszról, amit te hagytál bennem; kiábrándultságból, aggodalomról és idegességről.

Nem lesz szép, édesem.
De rólunk fogok írni.