|
14. mákvirág
Lilia 2009.12.27. 22:55
soundtrack: 14 Yanni - In the morning light - Akkor beszéljünk – fontam karba magam előtt karjaimat, és pillantásomat keményen az előttem gubbasztó lányalakra szegeztem. Amaz cigarettára gyújtott, és békésen eregette füstkarikáit.
- Timről lenne szó… - kezdett bele, de én nem bírtam megállni, közbe vágtam.
- Tudom, valamit nem mond el nekem, és ennek a végére kell járnom, páran már figyelmeztettek erre - hadartam. Ana felvonta vékonyra szedett szemöldökét.
- Nem, édeském, nem pont erre gondoltam.
Leugrott a kerítésről, hogy közvetlen közelről a szemembe nézhessen. Áttetszően kék írisze szinte ijesztően világosnak tűnt a vastag fekete szemfesték alatt. Mosolygott.
- Tiszta a szemed – suttogta – Jól járt veled.
- Én is vele – csúszott ki a számon. Ana még szélesebb mosolyra húzta ajkait.
- Vigyázz rá. Csak ennyit akartam kérni – fürkészte tovább szemeimet. Nyeltem egyet.
- Igyekezni fogok.
- Rendben van – lépett egyet kecsesen hátrébb -, tudod, Fio, szeretném, ha barátnők lennénk.
Némán néztem utána, nyúlánk, színes alak a novemberi ködborúban.
Halk mandula és mézillat szállt a levegőben, páracsomók gomolyodtak elő a forró fürdővízből. Fejemet hátrahajtva próbáltam élvezni a nyugalmat, hagytam, hogy testemet körbesimogassa a víz, feltűzött hajamból kiszabadult egy tincs, lehunyt pilláim alól könnyek peregtek, mint ahogy az ablakon az esőcseppek. Egyedül voltam, és szükségem volt rá, nem akartam senkit se látni, nem akartam senkinek sem a szemébe nézni, nem akartam újra eljátszani azt, hogy minden rendben van, nem akartam szünetekben megint egy ablakmélyedésben kuporogni, nehogy véletlenül összetalálkozzam Danival.
- Mindent elrontott – suttogtam magam elé -, mindent, amit csak lehetett.
Lépteket hallottam a folyosóról. Nem keltem fel, nem érdekelt, ki az. Akire kíváncsi lettem volna, annak nem mertem a szemébe nézni…
Törvényszerű, hogy pont ő lépett be az ajtón, hullámfürtjein és pilláin, fekete dzsekijének vállán esőcseppek csillogtak.
- Miért nem válaszolsz, ha szólongatlak? – kérdezte, megrázva vizes tincseit.
- Nem hallottalak – suttogtam, és részben igaz is volt. Nem akartam hallani. Tim letérdelt a hideg kőre, a kád széle mellé.
- Mi történt veled? Tegnap óta hozzám se szólsz, még csak rám se nézel, ha megölellek, elhúzódsz… Mi baj?
Csak néztem esőáztatta haját, meleg, édes csokoládészemeit, és száguldottak a könnyeim, az arcomon keresztül, hogy állam csúcsáról lecsepeghessenek.
- Nincs baj– súgtam. Pupillája megnagyobbodott, ahogy elkeseredetten rázta fejét.
- Miért hazudsz?
- Én… nem…
Hiába próbálkoztam azzal, hogy értelmes szavakat préseljek ki a számon. A könnyeim ajkamra folytak, éreztem sós ízüket a nyelvemmel, és tudtam, milyen szánalmas, visszataszító látvány lehetek, mégsem voltam képes összeszedni magam – ordítani, üvölteni, bármit, ami bizonyítja, hogy még élek. Még élek, és egyben vagyok.
Tim a kád szélére támasztotta két tenyerét, hogy felemelkedhessen. Hátrébb kellett hajtanom a fejemet, hogy tanulmányozhassam az arcát. Merevek voltak a vonásai, és pont olyan fehérek, mint a márványszobroknak az iskola előtti parkban.
- Azt hiszem, jobb, ha elmegyek.
A szavak sokkal súlyosabbnak hallatszottak a fürdőszoba gőzpárájában, leestek a csempére, keményet koppantak, majd döngve gurultak tovább.
Kétségbeestem.
- Ne – kiáltottam fel a sírástól rekedt hangon -, maradj! Kérlek… Kérlek…
Ellágyult az arckifejezése, szeme is melegebben sugározta rám fényét. Kibújt fekete dzsekijéből, a szennyeskosárra dobta. Hegyipatak-kék póló volt rajta, ami kiemelte barna fürtjeinek puha hullámát, bőrének alabástromfehérségét.
- Az egész estét ott akarod eltölteni a kádban? – kérdezte, karjait összefonva mellkasa előtt. Bizonytalanul bólintottam, inkább csak beidegződésből, mint meggyőződésből. Tim a fejét rázta.
- Nem, édes. Én lemegyek, csinálok neked egy nagy bögre, forró teát, te pedig kiszállsz, és befészkeled magad az ágyadba. Rendben?
Hálásan bólintottam, ő pedig, ezt látva, el is tűnt az ajtó mögött. A nagy, bolyhos rózsaszín fürdőlepedőmért nyúltam, magam köré tekerve léptem ki a csempére. Hideg volt a kő a talpam alatt, elég volt egy pillanat, hogy az egész testem lúdbőrözzön tőle.
Ajtó felé haladtamban megálltam a tükör előtt. Könnyes, piros szemek, felduzzadt orca, feltűzött hajból kiszökött, nedves tincsek. Fintort vágtam.
- Szánalmas vagy – vetettem oda saját magamnak.
A csap felé hajoltam, megmostam az arcom hideg vízzel. Átvonultam a hálószobámba, bő, rózsaszín pólóba, fekete nadrágba bújtam, majd befészkeltem magam a párnák és paplan mélyére. Államat a térdemre támasztva figyeltem az ablakon csorgó esőt, és ahogy ettől a formák elmosódnak.
Hamarosan megjelent Tim az ajtóban, két sárga, gőzölgő teásbögrével. Az egyiket mackó, a másikat kisegér díszítette. Hálásan, fáradtan mosolyogtam rá, amíg kezembe nyomta az egér-bögrét, és mellém fészkelte magát. Szorosan két tenyerembe fogtam, térdemre támasztottam a bögrét, hagytam, hogy forrósága átjárja a testemet, apró, szúrós villámokként kicikázva tenyeremből. Tim vállára hajtottam a fejem, az lélegzésének megfelelően emelkedett-süllyedt, én mosolyogtam, és lehunytam a szemem. Hallottam, sőt, éreztem, ahogy kortyol a teájából, és egy pillanatra átjárt a békesség. Átkarolta a vállamat, közelebb húzódtam hozzá. Ujjbegyei a felcsúszott póló által szabadon hagyott bőrömön pihentek, édes melegséget árasztva magukból.
- Biztos… nem akarsz róla beszélni?
Lágy, gyengéd kankalin-hangon kérdezte. Felemeltem a fejem, hatalmasat kortyoltam a rubinvörös csipkebogyó-teából. Mélyen belenéztem olvadt csokoládészemeibe, aminek felszínét, mintha csak a csoki bőrösödne, féltés borzolta.
- Ne rontsd ezt most el – tettem ujjam ajkaira. Elfordította a fejét, felsóhajtott.
Sokáig csend volt, csak a kinti esőt, kortyainkat, légvételeinket lehetett hallani. Egyszer, a teaízből, melegből, érzelmeimből szőtt kábulatomban megéreztem, hogy Tim megpróbál kicsusszanni mellőlem.
- Nem – kapaszkodtam bele félálomban -, nem mehetsz el. Maradj itt… maradj itt…
- Egész éjjel itt leszek – suttogta a hajtövembe. Forró, teaillatú volt a lehelete. Szorosan, szorosan bújtam hozzá, magamba akartam olvasztani, hogy örökre hozzám tartozzon…
- Szeretlek – leheltem a levegőbe. De csak a bőrömet cirógató ujjakat éreztem, az ágy másik oldaláról csak a csend köszönt vissza rám…
Lecsukódtak szemeim.
Ne felejtsd el megírni véleményedet!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
