|
19 Tűszúrások nyomai
Lilia 2010.07.21. 14:27
A szerelem nem olyan, ahogy a puhafedeles lányregények leírják. Legalábbis nem minden esetben. Ha most valaki megkérné, akkor legyek szíves, és magyarázzam el neki, mi a szerelem, valószínűleg képtelen lennék rá. De ha mégis sikerülne szavakba öntenem ezt a csodát, amit minden emberi lénynek át kellene élnie halála előtt, akkor is hitetlenkedve nézne rám. Hiszen a szerelem mindenkinek mást jelent. Van, akinek elég egy felcsillanó mosoly, hogy boldog legyen, van, akinek szüksége van rá, hogy átöleljék, és elmondják neki, mennyire szeretik. Van, aki egész nap arra az esti hívásra vár, ami álomba ringatja majd, vár, hogy elmesélhesse napját, problémáit, és örül, hogy meghallgatják. A szerelem relatív.
Hogy az enyém milyen volt? Álom volt, és mint olyan, ebből is fel kellett ébrednem egyszer, de ez alkalommal az utazás a valóságba minden eddiginél fájdalmasabb volt. Belegondoltál már valaha, milyen lenne, ha egyik nap a lelked nélkül kellene ébredned? El tudod képzelni azt a végtelen ürességet, színlelt közönyösséget, mégis mély bánatot, ami eluralkodik rajtad?
Nem, én sem tudtam. Pontosan ezért rettegtem annyira, hogy véresre harapdáljam ajkaimat, érzéketlenné tördeljem ujjaimat, körmeim hegyével apró félholdakat vájjak tenyerembe.
Ültem az ágya mellett, néztem, ahogy mellkasa emelkedik és süllyed, ahogy sötét haja puhán elnyeli a fényt, és nem tudtam másra gondolni, mint hogy örökre meg akarom őt őrizni magamnak, nem vehetik el tőlem… Önző voltam, hiszen csak magammal törődtem, hogy mi lesz velem nélküle, hogyan fogok tovább élni, belemosolyogni a világ arcába, és azt tettetni, minden rendben van.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire végre felpattantak ibolyaszemei.
- Jó reggelt, gyönyörűm – suttogtam, és csókot nyomtam parány kézfejére, amit már végtelennek tűnő órák óta szorongattam. Halványan elmosolyodott, finoman szorított egyet az ujjaimon. Megrémültem, mikor éreztem, milyen gyenge is a szorítás valójában. Hova illant el ilyen hamar a fiatal test ereje?
Oldalra fordította fejét, hogy a szemembe nézhessen.
- Úgy sajnálom, Erik – sóhajtott fel. Értetlenül néztem rá, ugyan mégis mit sajnálna pont ő?
- Mégis mit? – kérdeztem vissza.
- Ezt az egészet, amit ki kell állnod miattam. Azt, hogy őt itt nélkülem kell felnevelned – simított végig pocakján -, azt, hogy bármennyire próbálsz majd megszabadulni tőle, mindig emlékezni fogsz ezekre a napokra. Sajnálom, Erik, annyira sajnálom, hogy ki kell tennem téged ennek.
Szeme sarkában könnyek gyűltek össze, amíg végigmondta. Csendesen ráztam a fejem. Nem, az nem lehet, hogy magát okolja, nem kérhet ő bocsánatot, ezt nem hagyhatom… Abban a percben döbbentem rá, hogy a lány, aki itt fekszik előttem, talpig fehérben, még tisztább és angyalibb, mint eddig hittem.
- Leona, ezt ugye te sem gondolod komolyan? –kérdeztem rekedten.
- Dehogyisnem – bólintott.
- Erre csak nekem lenne jogom. Megjelentem, és kitéptelek az addigi életed biztonságából, tetőtől talpig felforgattam a világodat, és mégis miért? Hogy egy koszos, kétszobás panelban éld velem az én életem, hogy egy füstös éjszakai bárban kelljen dolgoznod? Az én hibám, nem tudtam megadni, amit megérdemeltél volna. Még magamat sem, hiszen alig voltam otthon, és ha igen, akkor is rögtön fáradtan dőltem az ágyba. Bocsáss meg nekem. Annyival jobbat érdemeltél volna nálam.
Küzdöttem saját magammal, folyamatosan nyeltem feltörni készülő könnyeimet. Leona sírt, szólásra képtelenül tátogott.
- Ide figyelj, te idióta – szólalt meg nehezen -, nekem soha nem kellett volna nálad jobb, nekem rajtad kívül senki nem kellett, hát nem érted? Veled mindent megkaptam, amire szükségem volt, mindent, és ez volt életem legszebb időszaka, tudod? Éppen ezért…
Nem tudta folytatni, testét köhögés rázta, egyre hevesebben, a mellette lévő gépek csipogni kezdtek, ő pedig csak köhögött, és köhögött, és köhögött… Fehér köpenyes nővérek, a tegnap látott orvos rohant be a kórterembe, a nővérek az ajtó felé gurították az ágyát. A doktor után szaladtam, megragadtam köpenye ujját.
- Doktor úr, mi történik?
Fáradt volt a szeme, amivel az arcomat kutatta.
- Az állapota súlyosbodik, alig pár órája lehet hátra. Nem várhatunk tovább, végre kell hajtanunk a császármetszést, bár lehet, hogy már így is elkéstünk.
- Hogy… hogy-hogy elkéstünk?
Türelmetlen fintorral válaszolt.
- Lehet, hogy a magzat érzékszervei károsodtak az anya gyógyszerezésének következtében. Most pedig rohannom kell.
Azzal a nővérek után sietett, én zsibbadt aggyal követtem.
Már órák óta a műtő előtt állhattam, legalábbis nekem úgy tűnt, egy mellettem elhaladó nővér kávét és pár tablettát nyomott a kezembe, engedelmesen elkortyoltam, lenyeltem. Fel és alá járkáltam, az alattam futó csempe kockáit számlálva – zöld fehér zöld fehér zöld zöld fehér. Hátam, fejem hasogatott az átvirrasztott éjszaka után.
Végre kinyílt a műtő súlyos fémajtaja. Leonát hordágyon gurították, feje mellett pólyába bugyolált, vörös arcú csecsemő. Dobogó szívvel szaladtam oda, Leona az altatástól kissé kábán, könnyes szemmel mosolygott rám.
- Hát nem gyönyörű? –suttogta.
Időközben elértük a kórtermet, Leona ágya a helyére került. Az orvos hozzám lépett, halkan, gyorsan beszélt.
- Most magukra hagyom önöket. Nincs sok idejük. A tüdeje annyira gyenge, nemsokára leáll magától.
- Úgy… úgy érti, megfullad?
Komoran bólintott, megszorította a vállam, majd sietős léptekkel eltűnt a folyosón. Nehéz szívvel ültem le ismét Leona ágya mellé.
- Erik – nézett rám jelentőségteljesen -, tudom, hogy nincs időm. Ezért figyelj rám, amíg van erőm beszélni, rendben?
Némán bólintottam.
- Ígérd meg, hogy boldog leszel.
- Én… - közbe akartam szólni, de egy kézmozdulattal belém fojtotta közlendőmet.
- Nem, Erik. Azt akarom, hogy mindent megtegyél ennek érdekében. Találj valakit, vedd feleségül, szeresd, hagyd, hogy ő is szeressen. Megteszed, Erik? Megígéred, hogy megpróbálsz boldog lenni?
- Megígérem – suttogtam, arcomon végigfolytak könnyeim, átszáguldottak államon.
- Ígérd meg, hogy erős leszel. Az én kedvemért. Az ő kedvéért – nézett a csukott szemű csecsemőre.
- Ígérem.
- Köszönöm – mosolyodott el, torkából nehezen tört fel a szó -, azt hiszem, kezdődik. Szeretném, ha kimennél… ha nem néznéd… végig.
Megállíthatatlanul patakzottak könnyeim, rázkódtak vállaim, nehezemre esett mozgásra bírni testemet, felemelkedni.
- Csókolj meg… utoljára – kérte, torkából sípolva kerültek elő a szavak. Lehajoltam, csókot nyomtam száraz ajkaira, könnyeim arcára csepegtek.
- Menj… szeretlek – suttogta, többre nem volt ereje.
- Én is szeretlek – súgtam vissza könnyfátyolos hangon. Megcsókoltam az arcát, utoljára, végigsimítottam puha haján, óvatosan emeltem fel mellőle a gyereket, a mi gyerekünket, akinek most nélküle kell majd a világ éhes szemivel szembenéznie…
Egyenes tartással léptem ki az ajtón, karomban a csepp fiúval. A doktor sietett velünk szembe a folyosón, szemeiben a kimondatlan kérdéssel. Szótlanul bólintottam.
- Részvétem – mondta, megszorítva vállamat. Újfent bólintottam, akár köszönömként is értelmezhette.
Majd elindultam a kockás csempés folyosón, kezemben a fiammal, szívemben az elhatározással, hogy túlélem. Legalábbis megpróbálom.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
