|
20 Szivárványmaradék
Lilia 2010.07.21. 14:28
Epilógus
A hajnal épphogy elkezdte pirosra festeni az ég alját, mikor lassan lerúgtam magamról a paplant, és halk léptekkel az ablakhoz sétáltam. Homlokomat a hűs üveghez simítottam, így kívántam elűzni újfent kísértő szellemeimet. Nyílt az ajtó, mezítlábas, parány alak jelent meg benne, álomillatúan, rövid pizsamában, elmaradhatatlan plüss zsiráfját szorongatva.
- Apa, ébren vagy? – suttogta.
- Persze, kicsim – léptem hozzá közel -, mi a baj?
- Egy szörny van a szekrényemben – nézett rám Olivér a rémülettől hatalmasra tágult, lilába játszó szemeivel. Megborzoltam rendezetlen, vörösesbarna üstökét.
- Ne félj, elbánunk vele – mosolyogtam rá, ő pedig belecsimpaszkodott a kezembe, úgy siettünk szobájába.
Miután megnyugtattam és újra elaltattam, a konyhába menekültem saját magam elől, teát öntöttem egy pöttyös bögrébe, a konyhaasztalhoz telepedtem.
Öt év telt el azóta, öt hosszú év. Bevallom, nem tartottam meg Leonának tett ígéretem, temetése után inni kezdtem, egyik cigarettát a másik után szívtam, a lakásban elhúztam a függönyöket, nem törődtem semmivel, se ügynököm egyre gyakoribbá váló hívásaival, sem a másik szobában utánam síró csecsemővel. Aztán a hívások abbamaradtak, erőm fogyott. Kacérkodtam az öngyilkosság gondolatával.
Mint már annyiszor, akkor is Zsálya segített rajtam, mentett ki saját magammal vívott csatámból. Kinyitotta az ablakokat, beengedte a fényt, kidobta üvegeimet, cigarettás dobozaimat, fürdeni küldött. Mire többé-kevésbé megtisztultan visszatértem, reggelivel várt. Ordított velem, felelőtlennek nevezett, emlékeztetett rá, hogy a szomszéd szobában a fiam várja az apját. Az apját, hangsúlyozta, nem pedig egy iszákos, mosdatlan, önsajnáltató férfiárnyékot. Szégyelltem magam, kértem, könyörögtem, ne hagyjon egyedül. Velem maradt.
Azóta is mellettem van, feleségül vettem. Gyönyörű menyasszony volt, remek anyja Olivérnek, én pedig azon kaptam magam, hogy szeretem őt. Adriána – mert ez az igazi neve – még sosem volt ilyen boldog, amilyennek mostanság látom. Képei sikeresek, kapkodnak utánuk a galériák. Kedvenc témája változatlanul az én hülye fejem, egész sorozatot festett rólam, darabjaitól nehéz szívvel vált meg.
Budapest külvárosába költöztünk, a ház Adriána egyedi ízlésvilágát tükrözi, nekem nem volt beleszólásom az enteriőrbe, kedvenc portréja rólam a nappaliban függ.
- Erik? – Zsálya jelent meg az ajtóban, álmosan, kezét hatalmasra nőtt hasán nyugtatva, fél kézzel az ajtófélfának támaszkodva. Ikreket vártunk szeptemberre, kislányokat.
- Baj van? – kérdezte. A hajnali fény körbeölelte álló alakját, rengeteg haja dereka végét csiklandozta, arcélét simogatta.
- Semmi baj, feküdj csak vissza aludni – mosolyogtam rá.
- Francokat – morogta, majd mellém húzott egy széket, nehézkesen leült rá, vállamra hajtotta fejét.
- Megint a múlt jár a fejedben? – kérdezte, hangjában bujkáló szomorúsággal.
- Most már nem – válaszoltam, megcsókoltam a feje búbját.
Átkaroltam vállát, másik kezemmel pocakját cirógattam, így gyönyörködtünk a napfelkeltében.
Úgy éreztem, megtaláltam a helyem a világ útvesztőjében.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
