Joanne Harris – Urak és játékosok

Aki olvasta a Csokoládét, valószínűleg ugyanazt azt az ínycsiklandó-varázsos-rusztikus hangulatot várta ettől a könyvtől, ám az Urak és játékosok vette a bátorságot és minden várakozásnak ellentmondott.

Helyszínünk a tekintélyes múltra visszatekintő St. Oswald Fiúgimnázium, ahová jobbára tehetős szülők fiai járnak. Roy Straitley, a lassan kiöregedő klasszika-fiológia tanár szemszögén keresztül kísérhetjük figyelemmel a diákság és a tanárok életét, amit nemsokára baljós események borítanak fel. Másik mesélőnk ugyanis a kilétét gondosan rejtegető „Tégla”, aki tizenöt éve dédelgetett sérelméért akar elégtételt venni az iskolán, ahová sohasem járhatott, az iskoláért mindenre képes tanárokon és diákokon, akik miatt elvesztette egyetlen barátját. Stratégiája gondosan megtervezett sakkjátszmára hasonlít, apránként kebelezi be az intézetet, és még a gyilkosságtól sem riad vissza… A történet harmadik szála eközben felderíti a „Tégla” múltját, lépésről lépésre értetve meg velünk tettei miértjét.

Mindenkinek ajánlani tudom ezt a könyvet, aki valah iskolába járt, vagy akár a tanári pályára lépést fontolgatja. Az írónő a maga 15 éves tanárnnői tapasztalatával mutatja be egy iskola életét – nem kertel, nem szépít.

Személy szerint az Urak és játékosokat a valaha legzseniálisabban felépített krimik közé sorolom. Félelmetes, ahogy a szerző elénk tárja a bűnöző gondolatait, ahogy a többi szereplőt ábrázolja, mindig egy-egy olyan jellemvonással, ami bizonyítja, hogy senki sem tökéletes. Mindenki hiteles, megvannak az indítékok, senki sem makulátlan vagy kikezdhetetlen, és ez igazi életszagot kölcsönöz a könyvnek. Meglehet, hogy egy vérbeli krimirajongónak sikerült volna megsejtenie a 400. oldal környékén érkező hatalmas történetbeli csavart, engem azonban Harris végig az orromnál fogva vezetett, így aztán sikerült alaposan meglepnie. Ezek után az események még megdöbbentőbb fordulatot vesznek, hogy végül a regény utolsó 60 oldalán vérbeli pszichothrillert olvashassunk, és egy elgondolkodásra késztető befejezéssel csukhassuk be a könyvet.

Engem teljesen magával ragadott a történet, amikor és amíg csak tehettem, folyamatosan a könyvet bújtam, és végül azzal az érzéssel tettem le, hogy igenis így kell könyvet írni. Bátran biztatok hát mindenkit, hogy vegye fel  a kék iskolai egyenruhát és lapos sapkát, ragadjon iskolatáskát, és kalandozzon a történet szereplőivel a gimnázium ódon falai között.