Ha akarod, el kell kapnod.

Addig kell futnod, amíg lábfejeidet iszap nem borítja és a szád széltől ég, amíg a szíved lehorzsolt bordáid mögött dolgozik. Homokviharokon és a tenger szeszélyein át kell üldöznöd, a világ végéig és még azon is túl. Le kell vetned ruháidat és tilalmaidat és félelmeidet és büszkeségedet, mert nem lassul. Nem fog rád várva lustálkodni, vagy szünetet tartani, vagy megmozgatni téged. Folyókba fog tekeredni, és kanyarulatokat vágni magának, és nevetni, mintha álló tavakba merülne alá.

Ha akarod, el kell csábítanod.

Ígérgetned kell, mézesmázas nyelvvel, aztán meztelen őszinteséggel megerősíteni. Ravasznak és őszintének kell lenned, sebezhetőnek és erősnek egyszerre. Ismerned kell a kék csillagos ég alatti csend szépségét, a füstfátylon átlehelt szavak varázserejét. Költészetet kell csavarnod hajszálaidból, és kitépned a tüdőd mögött rejtegetett titkokat. Amit keresel, nem fog elfogadni kevesebbet a mindenségnél, nem fog megállapodni kevesebbért, mintha a pulzusod a tenyerébe öntve dobogna tovább.

Ha akarod, el kell fogadnod.

Meg kell érintened a reszkető szélű sebeket, megcsókolni a lehorzsolt könyököket. El kell taszítanod magadtól a szorongást, és elsimítani a szégyenérzeted. Tudnod kell, hogy nem tökéletes, nem olyan gyöngysima, mint a hold szerelme az égbolttal; éppen ezért, ne is várd, hogy tökéletes legyen. Helyenként csúnya és sebes, foszlott, nyers és legyőzött lett élete során. Bölcs és mégis ostoba, törött csontok és darabokra tört bizalom. Nem múzeumi kincs, hanem egy gyermek ujjal festett képe. Nem egy gyémánt, hanem egy csiszolatlan csillag.

[Így hát, ha magadénak akarod a szívem, harcolnod kell érte.]