Ha nem látok meg egy cikket róla a Metropolban, valószínűleg sosem hallok Grecsó Krsiztiánról. Még ugyanazon a napon, az egyik könyváruházban kezembe tévedt ez a könyve, és úgy éreztem, muszáj megvennem – lehet, hogy a borítója miatt volt, a sejtelmes, szürke-kék borító miatt, a pocsolyában tükröződő, vészjósló fekete alakkal. Az első oldalakon ránk kacsintó családfa szintén csábított, bonyolult szálakat ígérve, amit nekünk kell majd kibogoznunk. A hátán lévő ajánló különösen vonzónak tetszett:

„Megint megálltam a fürdőszoba tükre előtt, ha közel léptem, nem láttam a fejem, de a nyakamtól a combomig benne volt a testem. Néztem magam: a combomon tenyérnyi, kék véraláfutás. Úgysem látja senki, mondtam. Egyre hangosabban beszéltem magamban, korábban röstelltem volna, ha hangosan kiejtek egy szót ebből a folyamatosan zajló belső monológból, de most nem érdekelt. Megnéztem a szemem, semmi nem látszott rajta. Ilyen egy gyáva férfi. Vagy nő, tettem hozzá, de azt már csak magamban, hogy ha akarom, el tudjam felejteni.”

Történetünk főszereplője egy 30-as éveiben járó férfi, unalmas munkával, mindeddig unalmas élettel. Mikor bekapcsolódunk a történetbe, éppen véget ért egy komoly kapcsolata munkatársnőjével, mindemellé nemrég hunyt el nagymamája, Jusztika, akihez az utóbbi évekig nagyon közel állt. Juszti mamától elhoz egy szatyrot, tele régi emlékekkel a családról, kiderül, hogy a nagymama meg elkezdte megírni élettörténetét is, a zacskó továbbá régi fotókat, újságkivágásokat, családfát rejt. Főszereplőnk először nem tulajdonít különösebb jelentőséget a dolognak, ám egy nap mégis leül, elkezdi olvasni Juszti mama írását, és úgy dönt, elkezdi kibogozgatni a szálakat.

Innentől a regény félig visszaemlékezés, félig a jelenben játszódik. Van benne minden, ami kell – szex, vér, prostituáltak, őrültek, alkoholisták, melegek, szerzetesek. Ahogy Krisztiánnal együtt követjük a család történetének fonalát, mi is részesévé válunk a nyomozásnak, és visszafojtott lélegzettel várjuk, mikor kapcsolódnak egymáshoz az eleddig széttartó életpályák.

Hogy mit is gondolok végül a szerző erősen életrajzi töltetű könyvéről? Össze tudom foglalni két szóban: nem rossz. Ha Orwell 1984-es világában élnénk, ez azt jelenté, a könyv jó. Talán nem is lenne messze az igazságtól. A cselekmény visz magával, a hangulata valahogy olyan, mint egy Szilvási Lajos könyv, hosszú, fullasztó mondatok, és közben mégsem – időközben ellágyul, gyönyörű képeket és leírásokat vetít elénk, és anélkül ismerjük meg a szereplők lelkületét és gondolatait, hogy egy párbeszédet is olvasnánk. A párbeszédtelenség kicsit ugyan zavart az olvasás során, plusz meglepetésként ért, még ha nem is oly negatívként, hogy teljesen más történetet kaptam, mint amire az ajánló alapján számítottam.

Összességében pozitív olvasmányélményként tartom számon, egy 7/10-et megérdemel.