Én voltam a legjobb barátja, ő pedig az enyém.
Minden késő este felhívtuk egymást, és sosem tettük le a kagylót. Szó szerint. Az egész éjszakát végigbeszéltük, takarók alól suttogva a szavakat, tizenhat háztömbnyire egymástól. A suttogás csak akkor maradt abba, mikor mindketten elaludtunk, a műanyag kagylót szorosan arcunkhoz préselve.
Másnap reggel tántorogva jött be az osztályterembe, kócos, kusza hajjal és enyhén puffadt szemekkel, mindig tíz percet késve. Egy gyors pillantás felém, egy apró mosoly.
Nem bántam, hogy a terem másik végében lévő padhoz ült le, pedig a mellettem lévő hely is szabad volt. Egyáltalán nem. Így is tudtam: miattam késett. A hangom, a gondolataim, én akadályoztam az alvásban.
Hónapok teltek el, és az éjszakai beszélgetések nem maradtak abba. Az őszből tél lett, mi pedig sosem fogytunk ki a témákból. Persze, hogy nem – mindenről tudtunk beszélgetni.

Vagyis. Majdnem mindenről.
Kivéve arról, milyen érzés az ágya szélén ülni, hallgatni, ahogy előadja legutoljára komponált művét a zongorán, alig hallva a dallamot szívverésem hangjától. Hogy minden elfogadtam a borzasztóan keserű instant kávét is, csak azért, hogy lehetőségemen nyíljon megérinteni az ujjait, mikor átnyújtja a bögrét.
Sosem említettem az álmaimat.
Ehelyett vártam. Valami furcsa bizonyossággal, hogy egy reggel majd kinyitja szemeit, és végre látni fog. Hogy majd kezébe fogja kezemet, és felsóhajt: „Ennyi idő alatt… hogy nem vettem észre-”
És egy reggel valóban kinyitotta szemeit. Végre látott. Csak nem engem.
A lány, akit kézen fogott, a legjobb barátnőm volt, Mia. A lány gyönyörű volt, ő szerelmes, a szívem pedig már nem akart tovább dobogni. Egyszerűen nem látta értelmét.
Mindent megtettem, amit csak tudtam. Eljátszottam, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátjába, csak hogy féltékennyé tegyem. Új farmert is vettem (a feszülős fajtából). Elkezdtem rúzsozni a számat.
De a középiskola véget ért, és sosem hívott fel többet. Gondolom, nagyon elfoglalt volt.

Az évek teltek, és nem tudom, hogy a sebek begyógyultak-e valaha, de újak jöttek a helyükre. A fájdalom, amit ezek a soha meg nem történt események okoztak, eltompult, mögötte új bánat, újbóli visszautasítások és csalódások serkentek.
Már majdnem sikerült kitörölnöm emlékezetemből, tényleg azt hittem, megtettem; mikor egy délután egymásba botlottunk a helyi zöldséges tejtermékes polcánál. Húsvét felé járt az idő, a tavaly előtti évben. Egy évtizeddel idősebb volt, és gondolom, én is, de úgy nézett ki, ahogy mindig is. Kócos haj, duzzadt szemek, mintha még mindig nem aludna eleget.
- Be kellene ülnünk valahova egy kávéra – mondta.
- Mindenképpen – válaszoltam -, majd hívlak.

De sosem tettem meg.
Nagyon elfoglalt voltam.

/fordítás, szerző Annika Marklund/

Takács Zsuzsa - Engedd, hogy homlokom még földerüljön

Engedd, hogy homlokom még földerüljön, 
hogy fölengedjen a végleges hideg, 
hogy erőszakos legyek mint a gyerekek. 
Engedj mindent, amit akarok! 
Hogy járjanak a halottaim újra, 
üljenek villamosra, csöngessenek be hozzám. 
S ne tereld népemet vágójuh gyanánt, 
de vedd le vállamról a világ gondját, 
hiszen a te dolgod, hogy megtartsd a világod. 
Engedd, hogy ágyról-ágyra fényes hajam lobogjon, 
és hívj meg terített asztalodhoz, 
de ne kelljen fizetnem. 
Tedd, hogy fiatal legyek ma és örökké, 
hiszen te akartad, hogy legyek és vagyok, 
pedig kezembe adtad éles szerszámaidat. 
Gyógyíts meg engem, adj tanácsot. 
Utam ne vesszen el, 
és örökölje magzatom a földet. 
Ha lefekszem, aludjak el azonnal. 
álmomban hajtsd hozzám füledet, 
és ne torolj meg minden bűnös gondolatot, 
de csinálj a napnak bennem sátrat. 
Ha meg kell halnom, halljak meg legott. 
Ne kelljen mondanom: nem vagy. 

ui: a háttérrel esküszöm, kezdek majd valamit, ez egy ideiglenes megoldás

Furcsa ezt így megfogalmazni. Olyasmiről írni, ami talán még el sem kezdődött, mégis olyan, mintha már legalább egy évezrede tartana. Lecserélni a régmúlt, önmarcangoló, szívizomhúrokat tépdeső szenvedélyt, és egyszerűbbre, kivitelezhetőbbre cserélni. Felszedegetni a rögeszme utolsó szilánkjait, amik még agyam mélyén hevernek eltemetve valahol, és új képekkel telerakni a szürkeállományomat. Más képpel kelni reggelente, más illatot érezni az orromban, más hangját hallani a fülemben visszacsengeni. És tudni, hogy ez így jó. Tudni, hogy ez, amiben most lábujjtól fejtetőig úszom, lubickolok, vetek hátrabukfenceket, a boldogság. Nevetni magamon, mintha kívülállóként látnám a pattogó léptekkel haladó, haját folyton hátravető, nevető, édes kis semmiségeket csicsergő lányt; nevetni azon, mennyire megcsinált idill-szaga van az egésznek, mikor pedig ennél valódibb semmi sem lehetne. 

És boldogságomban még írni is elfelejtek. Pedig szeretnék - de egyszerűen annyira leköt, hogy most egy kicsit magamra is figyeljek, hogy megfejtsem az egész zűrzavart, ami mindenestül bennem kavarog, hogy nem marad rá energiám. A vidám dolgokról különben is nehezebb írni.

ui: nektek is elcsúszik a kinézet?

Tudod, kincsem, ma gondolkoztam. Követték egymást fejemben a gondolatok, mint autók a gyártósoron, vagy holmi füstös kis rőzsedalok - arról, hogy meghalok. Ez egy Ady-vers, nem? Persze, jótól kérdezem. Hiszen velem ellentétben mindig is gyűlölted a verseket. Pedig vigasztalóim voltak, mikor bíztatóm valál, mikor hittem szép szemednek, mégis megcsalál. Töff-töff töfögtünk a halál autómobilján, játszott öreg földünk a nappal, egymásnak csókot adtak, a nyáron alkonyon pedig lecsorgott a házfalakról a vöröslő fájdalom. Most már csak maradj magadnak. Hiába fognám már vénülő kezemmel a kezed, ha milyen volt szőkeségem, nem tudod már. Előtted mentem, te énelőttem. Még nyíltak a völgyben a kerti virágok, de már fátyolos volt az arcom és a te arcod. Sikolt, tornyosult, omlott a zene, szállongott rím és vér szaga, neked, mint szeretőmnek, gyémántok voltak falazva az arcodba és azt mondtad, nincs bocsánat, hiába hát a bánat. Nyilván, nyilván. Azt feleltem, mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e, szívemhez szíveddel keveredsz-e, az egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökké, ámen. Azt mondtad, megcsaltak, úgy szerettek, csaltál s így nem szerethetsz, a természet tövises vadvirága vagy. Egész úton hazafelé azon gondolkodám, miként lesz majd azután, hogy elválunk egymástól, mint fától a levél, itt hagysz, Kasikám és mindkettőnk szívéből lesz puszta, hideg tél. Azt mondtam, mosónő leszek, mert a mosőnók korán halnak, hisz aki csontra veszi fel az inget, jéggel veri meg szemeinket. Nagy baj ér, és nagy kár, válaszoltad. Itt azok éltek, akik nem éltek, a legkülönbek sosem éltek, most hát a töltött fegyvert szorítsd üres szívedhez. Hiszen hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, és megesz a disznófejű nagyúr, vagy szétreped rajtunk a nadrág, mielőtt elkapná lengő ingünk alját a téli szél. Bús düledékein Husztnak romváránál megálltunk, töff-töff, a Halál kacag, érzi a mi hűltünk. A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, kérdezted, én pedig gyermek szívvel elfelejtettem, hogy engem megcsalt eddig minden álom, minden tündöklő remény, úgy folytattam - akarsz-e játszani halált? Elindultunk mi hová haza és a haza hol van, az fel nem ötlött. Azután csend vala felleg alól szállt fel az éjjeli hold.

Olyan felszínes fogalmaink vannak a boldogságról - remegő, kocsonyás térdek, pillangók a gyomorban, problémák a vérnyomásssal. Mintha semmi más nem tartozhatna eközé a tünetcsoport közé. Ha felhív, és elszorul a torkod, az nem számít? És ha amíg vele szemben ülsz, folyton le kell sütnöd a szemed, mert nem bírsz mosolygás nélkül ránézni, és mindig azt hiszi, kineveted? Ha az ujjbegyeidet valami megfoghatatllan mágnesesség vonzza a bőréhez, ha a hangját hallva elfelejted az összes többit, amit valaha is hallottál, ha tudod, hogy az állad pontosan beleillik a vállgödrébe, ha még a reggeli kávédról is lemondanál miatta... Akkor már több vagy, mint boldog.