Van valami egészen megdöbbentő ereje annak, ha az ember egy férfit sírni lát.

Eszembe jutsz néha, tudod? Ahogy rám vigyorogtál a folyosón, ha szembe jöttél, vagy ahogy a cukorkamintás hálózsákodban fekszel mellettem azon a huzatos, szűkös padláson, és azzal rémisztgetsz, hogy éjjel majd bemásznak a vérengző pelék az ablakon, és leeszik arcunkról a húst, szép komótosan, cafatonként. A nevtésedre emlékszem legjobban. Senki által le nem utánozható, gurgulázóan felívelő, fokozódó nevetés volt, annyi élettel és energiával teli, hogy nem bírta mosoly nélkül megállni az, aki hallgatta. A szemeidre, szűkrésű, mindig pajkos pillantású szemeidre, meg a fémbogyóra a szemöldöködben. Hogy úgy bántál az öcséddel, mintha hímes tojás lenne, és esténként, egy-egy sörrel a kezünkben arról panaszkodtál nekem, mennyire nem tudsz úgy bánni a barátnőddel, ahogy szeretnél, és most rossz ember vagy-e. Néha rémálomból ébredek, zihálva, és ha nem is erről szólt az álmom, akkor is ti juttok eszembe; rettegek, hogy elfelejtem a hangotok. A hangod, amiben még akkor is mindig bujkált valami komolytalan, játékos felhang, ha éppen halálosan komoly dolgokról beszélgettünk; ha meg egy zsinórra felakasztott kecskeláb körül pattogtunk, vagy Latyak, a kutya örömtáncát utánoztuk, hát pláne. Az örömöm, mikor először láttalak meg a színház előtt, mikor bizonytalanul, karbatett kézzel ácsorogtunk, hevenyészett, távolságtartó körbe verődve; és a közvetlenségedre, mert úgy szóltál hozzám, mintha mindig is legjobb barátok lettünk volna, nemcsak futó ismerősök. Míg végül tényleg azok nem lettünk. Családtagok. Az estébe hajló délután, mikor némán ültünk, akkor már szabályos és szoros körbe rendeződve a Margit-sziget fái alatt, néhány üveg nyitott borral, pár csomag cigarettával, amiből még az is szívott, aki egyébként sosem, járt körbe a bor, némán húzott belőle mindenki, fújtuk a keserű füstöt, bámultuk a középen égő mécses lángját, és úgy éreztem, az összes belső szervemet hamu üli meg. A napok ezután, melyek valahogy furcsa tompaságban teltek, aztán kegyetlen, szenvedélyes dühvé változott bennem minden, és nem értettem, hogyan süthet egyáltalán a nap, és hogyan lehetnek egyáltalán boldog emberek a világban, mikor ilyenek megtörténhetnek. A telefonhívásra, mikor elmondták, mi történt, én pedig nem hogy megszólalni nem tudtam, de pár pillanatra annyira leállt számomra a világ, hogy esküszöm, még a szívem is megszűnt dobogni, és keményre fagyott a vér az ereimben, buborékká préselődött tüdőmben a levegő. Automatikusan csináltam végig a napjaimat, szerencse, hogy nyár volt, szerencse, hogy nem ugyanabba az iskolába kellett visszatérnem pár nap múlva. Mentem előre az úton, egymás után rakva lábaimat, meggyőződés nélkül, és közben végig az járt a fejemben, hogy ezt nem lehet kibírni, vagy ép ésszel felfogni. Hónapokig nem éreztem, hogy elmentél. Nem hittem el. Valószínűleg leszidnál, és tréfásan megfeddnél, ha megtudnád, hogy kisírtam miattad a szemem; és amikor figyelmeztetnélek, hogy édesem, sírtunk mi már más miatt is, letagadnád. 
Néha eszembe jutsz. Keresem azt az életigenlést és energiát, amid magaddal vittél, bárhova is mentél, mert hiszen nem tűnhetett el, meg kell lennie annak valahol a világban - csak meg kell találni.

Illene ide írnom valamit e jeles alkalomból, de senki sem tud úgy verset szavalni, mint ahogy Latinovits tudott; és egészen biztos vagyok benne, hogy vele ma már legalább ötvenedszer találkoznátok. Úgyhogy inkább ezt a kis kincset osztom meg veletek, mert ma inkább rájuk emlékszem:

;

Az eszem tudja, hogy nem, de a többi részemmel kapcsolatban már korántsem vagyok ennyire biztos.

Van egy szenzorom, ami jelzi, ha közeledsz. Elég fellépnem a buszra, és már tudom, hogy ott vagy-e, ha megérkezem valahova, már az első lépésekkor tudom, vajon a te kabátod is ott függ-e a többi között a fogason. Mindig is szerettem azt gondolni, hogy minket valami egészen megmagyarázhatatlan kötelék fűz egymáshoz, és akárhová is kerülünk az élet során, valahogy mindig egymás mellé sodródunk. Hihetetlen érzéked van ahhoz, hogy akkor jelenj meg, mikor legjobban vágyom rád, és ahhoz is, hogy úgy toppanj be az életembe újra és újra, hogy rögtön mindent felborítasz, összetaposol és összezavarsz. Azt hiszem, mindketten rossz hatással vagyunk a másikra. És most, hogy újra jelen vagy, olyan dolgokat hozol felszínre belőlem, amit nem kellene, nem szabadna, és magamtól nem is akarnék rájuk gondolni. Mondjuk hogy miért sértődöm meg, ha valamelyik nap nem beszélünk, és miért folyamodom olyan trükkökhöz, hogy valami furcsa dacból nem írok, akkor sem, ha éppen majdnem megfulladok a közlésvágytól, és figyelem, mikor jut eszedbe magadtól beszélgetést kezdeményezni. Felváltva érzek késztetést arra, hogy megnevettesselek vagy a vállaidon sírjak, hogy elküldjelek a fenébe vagy ajnározzalak. Mindig gondosan kerülöm a tekintedet, ugyanis ha mégis megfeledkezem magamról, és a szemedbe nézek, rögtön lepörög előttem minden, hogy hányszor mondtam neked nemet, és ahhoz képest milyen kevésszer igent, és ebből hányat bántam meg, és mégis melyikek voltak azok; hogy milyen volt, mikor először értél hozzám, olyan félve és finoman, mintha valami hímes tojás lennék, amelynek menten felpattan a héja a durvább érintéstől; és hogy legutóbbi alkalommal ez már hiányzott mozdulataidból, és mennyire megdöbbentett a kétségbeesett vágyakozás, amit kihallottam akkor a hangodból. Hogy miért azt az igent bánom a legkevésbé, mikor mindkettőnknek a legtöbb volt a vesztenivalója. Az esték, mikor kint ültünk valahol a szabadban, egészen klisészerűen, esetleg vállt a vállnak, térdet a térdnek vetve, te apádról meséltél, én pedig figyeltem, hogyan bodorodik a cigarettafüst körülötted a levegőben. Hogy ez nem szerelem, hanem valami merőben más, két kétségbeesett ember görcsös kapaszkodása a másikba, ami nem puszta szeszélyből, inkább a túléléshez kell, és hogy mégis, mindazok után, amit együtt éltünk át, és minden után, aminek kitettelek, mégis csak te vagy az, aki mindig ott lesz nekem.
Néha szoktam, és ezzel a tíz parancsolatból legalább hetet mindjárt megszegek, közös életünkről álmodozni, hogy hogyan tudnánk folyamatosan létezni egymás mellett. Magamat a gépnél látom, ahogy homlokráncolva tanulmányozok valamit, miközben te lábujjhegyen sertepertélsz körülöttem, nehogy megzavarj az általad olyan fontosnak ítélt munkámban vagy tanulmányaimban, mikor mi; és hogyha későn, fáradtan érek haza, felállsz a kanapéról, homlokon csókolsz, és közlöd, hogy kaja bizony nem volt a hűtőben, csak sör, úgyhogy nekem is muszáj megértenem, kénytelen voltál azt inni. A fintorodat, mikor véletlenül kezedbe kerül egy-egy könyvem, vagy hogy mindig tele lenne a barátaiddal a lakás, és kiabálnék veled, és aztán kiabálnék tovább, hogy ne igyál, és nem hallgatnál rám, és hogy ne cigizz, és nem hallgatnál rám, és hogy ne drogozz, és pláne nem hallgatnál rám, én addigra már valószínűleg toporzékolva zokognék, amitől te megijednél, és könnyes szemmel fogadkoznál, hogy soha többé, aztán első adandó alkalommal megszegnéd az összes ígéreted. Hát így.
És tudom, ha rávenném magam, a szemedbe néznék, és megkérdezném, hogy "Szerinted rossz ember vagyok?", nem győznéd sorolni az okokat, hogy miért nem, még csak szünetet sem tartanál két gondolat között; pedig hát dehogynem. Elsők közt pusztultam volna a Ragnarökben.