Kizárom az embereket. Eltaszítom őket magamtól, mert egyszerűen könnyebb nem tördőnöm velük. Elzárkózom a saját világomban, körbebástáyzom magamat a szavaimmal, a rajzaimmal, néhány dallal, bögrényi kávékkal és teákkal, és azzal áltatom magam, hogy boldog vagyok. Így könnyebb. Így nem veszik észre, mennyire idegesítenek, mennyire irtózom tőlük éhanapján, és legszívesebben  néha felordítanék, hogy Elég! Hagyjátok már abba! Nem veszitek észre, mennyire szánalmasak vagyunk mindannyian? Annyi buta ember van. Nem az az alapvető baj az emberiséggel, hogy romlott, mint annyian állítják, hanem az, hogy nem veszik észre, miben és hogyan élnek. Vagy csak nem akarják észrevenni. Ők is kizárják a világot, mint én a többi embert. Én félek a kapcsolatoktól. Félek az azzal együtt járó felelősségtől, hogy egy másik emberhez tartozol, félek a nagy döntésektől, féelk a kötelezettségtől, és a véglegesen véget érő dolgoktól is félek. Ezért tartok meg minden egyes kis papírdarabot, minden egyes cérnafoszlányt, hogy hátha még jó lesz valamire, mert ha kidobom, azzal véglegesen lezárom, azzal azt mondom, hogy veled már nem lehet kezdeni semmit, és véget vetek vele valaminek. A teafilter papírjait könyvjelzőnek használom, a ceruzacsonkokon nyakláncokat tartok, a cérnadarabokból karkötőt sodrok - csak ne legyen végük. És hova jutottam velük? Egyedül vagyok, mint ésőbbi életem folyamán annyiszor leszek, a papír felett, végtelen, fehér mező, és az egészet be kell járni...

Én nem akarom megváltoztatni a világot, és elfogadom, hogy hiába teszek meg néhány dolgot az emberiségért, hiába rakosgatok egymás mellé néhány szót, mondatot, miegymást, valószínűleg igen kevesen fognak emlékezni a nevemre, és még csak érettségi tétel sem válik majd belőlem. De úgy akarok élni, hogy érjen valamit az életem. Azért elmondhassam, hogy emberek, hanem is értették meg vagy értettek egyet vele teljesen, olvasták a gondolataimat, és legalább néhány percre, vagy pár másodpercre, elgondolkoztak rajta. És ha lesz legalább egy ember, akit a barátomnak mondhattam, és ő úgy gondolta, hogy bármikor is segítettem neki, bármiben, ha adtam neki egy falatot a szendvicsemből, vagy akár egyszer is megvigasztaltam - már megérte. Megérte az egész. 

Márai Sándor: Halotti beszéd„

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk 
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. 
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ... 

Verses poszt. Megint. Mert szükségünk van rá, hogy néha egy kicsit máshol is legyünk, mint ahol éppen vagyunk. Egész vers a tovább után.

A fiú úgy alszik, mint egy gyermek, hang nélkül. (A lány pedig úgy hallgatózik, mint egy gyermek, aki nem hall.)
A fiú úgy álmodik, mint egy idegen a vonaton. (A lányt pedig teljesen lekötik ezek a gondolatok.)
A fiú úgy sóhajt, mint egy vihar első suttogása. (A lány pedig úgy érti meg, akár a vihar estéje.)
A fiú úgy lélegzik, mintha holnap lenne az utolsó napja. (A lány pedig figyelmezteti, hogy mindenkinél tovább fog élni.)
A fiú úgy énekel, mint az erdők szelei. (A lány pedig minden hang édességét mélyen átérzi.)
A fiú úgy sír, mint egy zápor a sivatagban. (A lány pedig a világ tetejére is felkapaszkodna, csak hogy mosolyt csaljon az arcára.)
A fiú néha eltéved, mint szarvas, mikor kifelé tart az erdőből. (A lány pedig minden egyes alkalommal visszavezeti arra a helyre, ahol lennie kell.)
A fiú úgy törik össze, mint egy törékeny virág a porban és szélben. (A lány pedig azt mondja neki, túl erős ahhoz, hogy törékeny legyen.)
A fiú úgy harcol, mint az utolsó angyal, aki a mennyországot védi. (A lány pedig kezébe adja kardját és egész fegyverzetét.)
A fiú úgy ír, mint a legjobb írók szívében dobogó vér. (A lány pedig királyt megillető ámulattal és csodálattal olvassa minden egyes szavát.)

Mégis, eljön majd a nap, mikor a fiú azt kérdezi: Mondd, miért szeretsz?
A lány pedig azt válaszolja majd, szélben táncoló hajjal, tágra nyílt szemmel: Mondd, erre miért kellene mentségeket keresnem?

(A történet egy fordítás, eredeti itt. És lenne egy gyors kérdésem. Olvastam egy nagyon-nagyon jó darabot angolul, egy színházról szól, persze van benne egy kis varázslat, tündérek, miegymás. Érdekelne titeket a fordítása?)

A Bűn és bűnhődés című remekművel foglalkozunk irodalmon, és elöljáróként azt állapítottuk meg, hogy az oroszok félnek a változástól. Vágyják a változást, azt akarják, hogy szabadok legyenek, és mégsem tesznek semmit. A bizonytalanság miatt, azért, mert félnek a következményektől. Félnek a változásoktól az életükben, még akkor is, ha az esetlen pozitív lenne. Félnek az ismeretlentől, és inkább a csendes, beletördő szenvedést vállalják. Megadóan tűrnek mindent - úgy döntöttek, hogy persze, jó lenne a szabadság, de ahhoz nekünk forradalmat kellene szítanunk, itt vér folyna, és akkor már inkább jobb nyugton maradni, és élni az életünket, még ha nem is teljesen úgy, ahogy terveztük. Ekkor jöttem rá, hogy én is ezt teszem.

Ugyanígy félek a változástól, pedig lehetnék boldog. Csak a kezemet kellene kinyújtanom, vagy lenyomni néhány billentyűt a klaviatúrán, és máris az ölembe hullana minden - vagy ha minden nem is, hát egy jelentős része. De nem. Ragaszkodom egy régi rajongáshoz, és nem, nem engedek utat másoknak. Mert hiszen már annyira beléltem magam ebbe a reménytelen helyzetbe, beletörődtem, hogy jogom van sajnálni magam, hogy egész regényeket írhatok erről,hogy elmondhatom mindenkinek, mennyire fáj, és rögtön sajnálni fognak. Olyan, mintha valami szemellenzőt viselnék, és nem látom meg másokban a lehetsőéget, ha pedig mégis, azon nyomban elhessegetem magamótl a gondolatot. Csupa nevetséges kétely merül fel bennem - hogy szóljak hozzá, mit szólnának hozzá a többiek, hogy és mikor találkoznánk, hogy jutnék el hozzá, hogy jutna el ő hozzám, és mit csináljak, ha mégsem illik hozzám, hogyan néznénk utána egymásra... Miért? Miért kételkedem valamiben már azelőtt, hogy megbizonyosodnék róla vagy az ellenkezőjéről? És miért nem én vagyok az egyetlen ilyen ember?