Tegnap, a Sims 2 nevezetű, máskülönben zseniláis játék betöltésére várva, rossz fénymásolópapíron, HB-s, Verdák mintájú grafitceruzával Erik és Leona története hivatalosan is befejezést nyert. Igen, jól olvastátok, nem húzom még hónapokig, leültem, és megírtam, és igen, kicsit szappanoperás a vége, bevallom, nem lesz életem főműve, de szeretem. Kritikát, véleményt, akármilyen építő jellegű hozzászólást szívesen fogadok, szóval, ha eszetekbe jut valami, ne habozzátok bepötyögni.
Hogy mi lesz a többi történet sorsa, még én sem tudom biztosan. Fiorelláék a szívem csücskei, mindenképpen folytatódnak, csak most éppen alkotói válságosat játszok az egyik kulcsjelenetnél. Jellemző. Amint túljutok rajta, gyorsan folytatódik, ígérem. A Visszhangtól jelenleg kicsit elment a kedvem, sokkal alaposabban ki kell dolgoznom még a történet szálait, bevallom, zavar kissé, hogy körülbelül a 10. fejezetig van vázlatom. De ne féljetek, nem hagylak titeket olvasnivaló nélkül. Több regényötletem is van, ezek közül a legtöbbhöz már kész, átjavított, átolvasott fejezetek tartoznak, úgyhogy talán egy új történet is várható, a Visszhang egyelőre szünetel.
Vigyázz, világ, jövök. :D

 Hoztam nektek egy fanfictiont, mert vagyok ugye hülye, hogy a tetőtéri 30 fokban is a gép előtt üljek. Az utolsó fejezetnek nem volt vége, emlékeztek, szóval ott találjátok a folytatást. És igen, elég nyögvenyelős ez a rész, nekem se tetszik, de olyan régen írtam megint utoljára, vissza kell rázódni. Ha boldog vagyok, azért nem írok, ha boldogtalan, akkor meg azért. Szép, nem? Minkodrágám, most már aligha fogsz minket együtt látni. És hidd el, hogy jobb nekem így.
Egyébként, ha katartikus élményre vágytok, ezt tessék meghallgatni, mert ez egyszerűen imádat. (L) Ésés jönnek a Szigetre. Ott a helyem. *.*

Fehérre púderezett, vörös karmolásoktól tarkított arcok kereteznek, rám bámulnak fekete, élettelen gombszemükkel. Te is egy vagy közülük, utolsó a sorban, barna tincseidet elegáns frizurába kényszerítették, szemeid hidegen, tompán csillognak rám.  Nemes vonalú orrod hegyén megül egy tollpihe, a töméntelen, selyemmel és bársonnyal borított ágyneműből származhat. Az ablakon ködszürke, nyúlós fény ömlik be, körülfolyja bábjaitokat, hajam tincsei közé kúszik, megül benne, és mint pókháló, befedi, a szőke tincsek ősszé változnak, piszkosszürke ólommá.

Ha hagyom, hogy ez a ragacsos, színtelen anyag beborítson, ha hagyom, hogy a régmúlt érzelmek halvány rózsaemléke kísértsen, én is egy leszek közületek. Én is a polcon fogok ülni, csinos ruhácskában, macskatüdővel fényesre pucolt fekete lakkcipellőben, csontxilofonnal simára kefélt hajjal.  Elporladt testek hamuját használom sminknek, és százéves fogakat aggatok majd magamra ékszerként. A szívem már nem lesz a helyén, sosem volt, hiszem mindvégig a tied volt, neked adtam, lakatostul, vérerestől, melegen, dobogva, te pedig nem nyújtottad időben a kezedet, és leejtetted. Leesett félúton kettőnk között, azóta is ott fekszik talán a porban, frissen kihajtott gyomnövények, kavicsok, sörösüvegcserepek között. Fekszik és vár. Arra, hogy a te szíved is leessen mellé, hogy aztán mindkettőt egyszerre vehessük fel, csomagolhassuk selyembe-bársonyba, és vigyázva, jobban, mint bármi másra, reszkető kezekkel visszanyújthassuk tulajdonosának, hogy az aztán ne fogadhassa el. Idáig már sosem jutottunk el. Tied az enyém, enyém a tied – hogy kettőnké kettőnké legyen, számunkra elképzelhetetlen.

Megtörtént. Túl sokat töprengtem rajtam, hagytam, hogy a szürke nyálka körülfolyjon, felemelje testemet, közétek ültessen. Csinos ruhácskám hamutól maszatos, kortól szürkéllik, fojtogatóan száraz itt a levegő. Itt ülsz mellettem, alig három babával arrébb. Itt vagyunk megint, mindketten. Külön, és mégis együtt; együtt, és mégis külön.

Hayley egyszerűen imádnivaló ebben a klipben. Friss egyébként talán várható a napokban. :D

Repül az idő. Mindennap feljövök ide, és látom, hogy nem történt semmi, és nekem sincs kedvem ahhoz, hogy valamit történjek ide. Meleg van, fagyizni szeretnék, mezítláb szaladni a fűben, kézenfogva sétálni esténként, és a csillogra mutogatni; strandra járni és lángost enni ebédre, napszemüveget hordani - bár, amíg nincs kontaktlencsém, ez eléggé esélytelen -, vásárló körutakra járni, aztán kegyetlenül eltévedni, a teraszon egy könyvvel a kezemben napozni, és lesöpörgetni a lábamról a kismacskákat, akiknek feltett szándékuk, hogy rajtam cibálják egymás fülét.
Szóval az élet pörög. Egyre több embert szeretek meg, és egyre többről jövök rá, hogy talán mégsem kellene. Most ott tartok, hogy szeretem az életem. Az egészet, és perpillanat még az is megfordul a fejemben, hogy már csak egészen kicsi kell ahhoz, hogy tökéletes legyen.
Fogok írni egy színdarabot, amint meglesz a zene, amit bele kell építeni. A nehézség annyi, hogy mindössze 15 perces lehet, viszont ismerve folyamatos, barokkos körmondatokat építő mániámat, érzem, hogy sokkal hosszabb lesz. De rábízhatom osztálytársamra, hogy kihúzza, ami felesleges, a rendező úgyis ő lesz, bennem ahhoz nincsen meg a potencia. Nem hallgatnának rám. 
Egy egész oldalnyi kötelező olvasmányt kaptunk a nyárra, és már most égnek áll az összes szál hajam, ha ránézek a listára, de ez megint csak képmutatás, mert például Moliére-t biztosan élvezni fogom. Viszont csak azért is, hogy még egy kicsit dacoljak ezzel a kényszerrel, elkezdtem olvasni Stendhal Vörös és feketéjét. Meglepően élvezem. Kritika szerintem várható róla.