Eldöntöttem magamban, hogy nem számít. Magamon kívül most semmi nem számít. Felöltöztem, vettem egy nagy levegőt, és elindultam. Azt mondta, valami hotelban fogunk találkozni, pedig mindig ódzkodtam az ilyenektől, hiszen tudjátok, hogy van: étterem - szerelem; hotel – szex. Na bumm. Most már tényleg úgy voltam vele, hogy szarok bele, elmegyek, és jól érzem magam. Vagy ha nem, akkor is úgy teszek, mintha.
A hotel olyan szépnek és olyan elegánsnak tűnt, hogy majdnem visszafordultam a kapuból. Sőt. De félúton erőt vettem magamon, és egy „a büdös kurva életbe” sziszegéssel beléptem a kapun.
Na, a szálloda belsejében aztán elszállt önbizalmamnak az a bolhányi darabja is, ami még meg volt. A portás a 607-es szobába irányított, amiről tudtam, hogy a legfelső (és ennek következtében a legfényűzőbb) emeleten van.
Félénken kopogtam be a fenyőfa ajtón, közben idegesen rágtam a szám sarkát.
- Nyitom! – hallottam belülről, és hamarosan tényleg feltárult az ajtó. Ő pedig ott állt, festetlenül és kócosan és melegítőgatyában, mégis lélegzetelállítóan. Én meg elejtettem a táskámat.
- Picsába. –morogtam magyarul.
- Hm? – kérdezett vissza értetlenül, a szemöldökét felvonva.
- Semmi, semmi – válaszoltam gyorsan, és invitáló kézmozdulatát látva, bemasíroztam a szobába. Az gyönyörű volt, de észre se vettem. Lerúgtam a cipőmet, ledobtam a táskámat, utána meg álltam, mint Rozi a moziban, és fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Egy kaján felhang azt hajtogatta a fejemben, hogy vetkőzzek le máris, hamarabb túlleszek rajta, és aztán mehetek vissza a szobám sötét magányába depizni. Gondolatban jól pofon vágtam a hangocska tulajdonosát. Azért az valamicskét vigasztalt, hogy ő is pont így nézett ki. Hirtelen felnevetett. Kérdően felvontam a szemöldököm.
- Semmi, semmi… Csak úgy állsz ott.. Mintha bármelyik pillanatban rád ugranék, vagy nem is tudom. Karok keresztbefonva, morcos arc, összehúzott szemöldök. Elég bizalomromboló látvány.
Elnéző mosollyal nyugtáztam, hogy pompásan belelát a fejembe a srác.
- Én nem… én csak… zavarban vagyok, na – vigyorogtam kínomban. Bocsánatkérő fejjel széttárta karjait.
- Nincs miért. Nem harapok.
- Még ez a szerencsém… Valami vámpírt is kifoghattam volna…
Felvonta a szemöldökét.
- Kiskoromban imádtam vámpírnak öltözni. Valahogy… közel állt hozzám a figura- mosolygott kisfiúsan. Olyan fejjel bólintottam, mint aki mindent ért. Végülis, most is úgy néz ki. Általában.
- Mit akarsz csinálni? Nézzünk filmet?
- Ja, mondjuk. Horror?
- Oké.
A képernyőn folyt a vér, meg jött a sok hülye szörny, a még hülyébb nők meg sikítoztak, és futkostak, tudjátok, ahogyan szokás. Én komolyan betegre röhögtem magamat rajta. Jól elvoltam a sráccal, de mégis, nekem úgy hiányzott valami. Valaki. És amikor a főhősnő meglátta élete szerelmét ez göndör, barna hajú fiú képében,úgy éreztem, én ezt nem bírom tovább.
Idegesen, ajkamat harapdálva felpattantam, úgy éreztem, végre megszületett bennem az elhatározás.
- Most… izé… ne haragudj… de mennem kell- motyogtam, érzésem szerint totál érthetetlenül, majd felkaptam a táskám, és féllábbal a cipőmben kiiszkoltam az ajtón. Nekivetettem a hátamat a falnak, megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, és igyekeztem minél hamarabb beletuszkolni a lábfejemet a helyére.

Most már tudom. Most már muszáj megmondanom neki. – járt a fejemben, a szállodából kifelé menet. Tudtam, hol lakik, ó, hogyne tudtam volna.
Metsző, hideg szél borotválta az arcomat, belekapott a hajamba, összekuszálta, kipirosította az arccsontomat. A többi járókelő furcsán nézett a sapkája, sálja, és vastag kabátja alól. Nem érdekelt. Sietős, táncos léptekkel haladtam a cél felé.
A ház kifejezetten tetszett. Hatalmas, fehér épület volt, sötétbarna farakásokkal. Az az igazi, családi ház, amit mindig is elképzeltem otthonomnak, ha egyszer tényleg letelepszem, és gyereket nevelek, vacsorát főzök a férjemnek. Elégedetten mosolyogtam, hogy még ez is stimmel, és magasra tartott fejjel bekopogtam az ajtón.
- Nyitom már! – hallottam a hangot, amit hallani akartam, a lépések kopogását és… nevetést?!
Kisvártatva megjelent az ajtóban Jimi csapzott, göndör feje, én pedig boldogan, szeretetteljesen elmosolyodtam.
- Szia.
- Rora! Hát te mit csinálsz itt? – derült fel az arca.
- Öhhm… Szeretnék beszélni veled…
- Nem tudnál visszajönni kicsit később? – motyogott zavartan, a füle tövét vakargatva. Azon nyomban lelombozódtam.
- De. Persze. – mondtam, a legjobb szándékom ellenére is teljesen csalódottan. Látszott, hogy emiatt rosszul érzi magát.
- Nem… figyelj, nem arról van szó… Csak…
- Jimi! Jimi! – hallatszott bentről, én pedig kíváncsian néztem fel. Túlságosan is ismerősnek tűnt a hang…  Lépések közeledtek, és végre megláttam az orgánum tulajdonosát. Jasmine állt a fiú mögött, kigombolt blúza alól kivillant a csipkés melltartója és selymesfehér bőre. Keményen összepréseltem az ajkaimat, és mogorván biccentettem.
- Ja, értem már. Bocs, hogy zavartam.
- Semmi gond- legyintett Jasmine hetykén és pökhendin, Jimi vállára támaszkodva. Olyan szívesen felpofoztam volna de igyekeztem nem rá figyelni. Néztem a fiú szemeit, azokat a barna csillagokat, amik nem hagytak nyugtot nekem, kutattam, kutattam benne valami fény után, a remény fénye után… És nem találtam meg.
A szemem szúrt, miközben elindultam, nagyon meg kellett küzdenem látószervem látszólagos szárazságáért. Jimi hangját is hallottam valahonnan a távolból.
- Rora! Rora, állj már meg! Félreérted…
Hát persze- dobbantottam dühösen. Félreértem. Ezt azért elég nehezen lehet félreérteni! Legalább ne alacsonyítaná le magát még jobban a szememben azzal, hogy átlátszó kifogásokat keres! Ó, istenem, hogy lehettem ilyen hülye!

Mentem, fogalmam sem volt, hova, a városnak nem jártam még ezen a részén, míg végül egy pataknál meg egy hídnál nem kötöttem ki. Megálltam, rátámaszkodtam a korlátra és könnyes szemmel figyeltem a patakban úszó jégdarabkákat.
Olyan régen álltam ott, és vártam. Én sem tudtam már, hogy mire. Vártam, hogy a könnyeimet végre felszárítsa a szél, hogy felragyogjon végre egy napsugár a téli égbolton. Annyira szerettem volna, ha valaki most átölel, és a fülembe meg a hajamba suttogja, hogy nincsen semmi baj, hogy szarjam le, hogy ne foglalkozzam vele… Arcomon csorogtak a könnyek, de a napsütést és a valakit nem érdekelte, hogy én ott várok rájuk.